BÍRÓ-NAGY ANDRÁS – SZABÓ MÁRK
Az már a 2016. június 23-i brit népszavazás másnapján is egyértelmű volt, hogy a brexit tényleges bekövetkeztéig vezető út nem lesz egy fáklyásmenet. Azt azonban, ami a referendumtól az Egyesült Királyság és az Európai Unió közötti jövőbeli kapcsolatokat rendező megállapodásig tartó négy és fél évben következett, nincs az a forgatókönyvíró, aki előre kitalálhatta volna. Két előre hozott parlamenti választás, a kilépés dátumának háromszori halasztása, a parlament által háromszor leszavazott, majd távozni kényszerülő miniszterelnök (Theresa May), a megállapodás nélküli kilépést is megoldásnak tartó, de végül megállapodást kötő új miniszterelnök (Boris Johnson), továbbá végtelen tárgyalások, feloldhatatlannak tűnő dilemmák fémjelezték a hosszú, rögös utat, amelynek végén az Egyesült Királyság távozott az Európai Unióból.
Ez a négy és fél év felbecsülhetetlen mennyiségű energiát emésztett fel a brit és az uniós oldalon egyaránt egy olyan jövőbeli helyzet kialakítása érdekében, amely mindkét fél számára elsősorban a kármentésről, a veszteségek minimalizálásáról és a békés egymás mellett élés kereteinek kialakításáról szólt.
(…)
A 2016. júniusi népszavazás sokkja után hamar világossá vált, hogy a kilépést támogató konzervatív politikusoknak sincs kész forgatókönyvük arra, hogy miként kellene lebonyolítani a válást az EU-tól, és milyen alapokra lenne szerencsés helyezni a jövőbeli kapcsolatokat. A brexitreferendum után David Cameron helyét átvevő Theresa May miniszterelnök csak kilenc hónappal később aktiválta a híres 50-es cikkelyt, amely hivatalosan is elindította a kilépési folyamatot: a kétéves idegőrlő, végtelenül fordulatos visszaszámlálást a hivatalos távozás első tervezett dátumáig, 2019. március 29-éig.
Theresa May a tárgyalásoknak megerősített parlamenti többséggel és friss politikai mandátummal kívánt nekivágni. Ennek érdekében előre hozott választásokat írt ki 2017. június 8-ára, egyben arra is számítva, hogy könnyedén még erősebb parlamenti többségre tudja váltani a kampány kezdetekor meglévő tizenöt-húsz százalékpontos előnyét. A 2017-es parlamenti választás végül a modern brit politikatörténet egyik legnagyobb öngóljaként híresült el. May pozíciója súlyosan megrendült, miután a Konzervatív Párt mindössze 318 mandátumot szerezett a 650-ből, és ezzel elvesztette a többségét, amely természetesen nélkülözhetetlen lett volna ahhoz, hogy a saját terveinek megfelelő brexitmegállapodást tudjon elfogadtatni. A kudarchoz egyaránt hozzájárult a népszerűtlen pártprogram (a fő támadási felületet a toryk szociálisan érzéketlen imázsát erősítő „demenciaadó” terve adta) és Theresa May katasztrofális kampányteljesítménye. A tory miniszterelnök alkalmatlan volt a nagyobb tömegek előtti fellépésre, megszólalásai robotszerűek voltak, a nyilvános vitahelyzeteket kerülte, és mellette az amúgy népszerűtlennek számító Jeremy Corbyn munkáspárti miniszterelnök-jelölt is üde színfoltnak, lendületes alternatívának tűnt, aki kis híján le is tudta dolgozni pártja tetemes hátrányát.
Az csak a következő két év belpolitikai küzdelmeiben derült ki, hogy mennyire végzetesen meggyengült May pozíciója az előre hozott választások kudarca miatt. A konzervatívok az északír unionisták (DUP) külső támogatására szorultak a parlamenti többségük biztosításához, ami éppen a kilépési tárgyalások legfontosabb pontján, az ír határ kérdésében kötötte meg erősen a brit miniszterelnök kezét. Az nem volt kérdés a brit belpolitika és az uniós intézmények részéről sem, hogy szóba sem jöhet új fizikai határok felállítása Írország és Észak-Írország között.
Ebből fakadóan a fő kérdés éveken át az volt, miként lehet összehozni a brexittámogatók azon igényét, hogy az Egyesült Királyság ténylegesen lépjen ki a közös piacból és azt, hogy a kilépés utáni helyzet következtében ne lángoljon fel újra az erőszak az Ír-szigeten. A Michel Barnier által vezetett uniós tárgyalódelegáció minden körülmények között ragaszkodott egy olyan biztosíték („Irish backstop”) elfogadásához, amely akkor is garantálja a határok szabad átjárását Írország és Észak-Írország között, ha az Egyesült Királyság és az Európai Unió a kilépést követő átmeneti időszak végéig nem tud megállapodni az együttműködés későbbi kereteiről.
A May-kormány által is elfogadott biztosíték szerint nemcsak Észak-Írországgal maradt volna szorosabb az uniós kötelék, hanem a teljes Egyesült Királyság is a vámunió része maradt volna egészen addig, amíg el nem fogadnak egy átfogó kereskedelmi-gazdasági megállapodást.
Ez a megoldás a Londontól való potenciális eltávolodásuktól tartó északír unionisták mellett a keményvonalas brexittámogató képviselőknek is sok volt, de a kilépés visszafordításában vagy egy későbbi szorosabb kapcsolatban még bizakodó munkáspárti, liberális demokrata vagy skót képviselők sem tudták támogatni.
Ennyi ellenérdekelt fél mellett szinte törvényszerű volt, hogy Theresa May brexitmegállapodása hatalmas pofonokat kapott Westminsterben. Háromszor szavazta le a parlament alsóháza, amelyek közül az első szavazás kifejezetten megalázónak tekinthető: 2019. január 15-én 230 fős többséggel utasították el a May-kormány által előterjesztett szöveget, amihez nagyban hozzájárult, hogy saját pártja jelentős része is a miniszterelnök ellen fordult. Ez volt minden idők legnagyobb különbségű parlamenti veresége a brit kormányok történetében. (…)
A teljes cikk az Ellensúly 2021/1-2. számában jelent meg. Az Ellensúlyt megrendelheti az ellensuly.hu/elofizetes oldalon vagy megvásárolhatja az Írók Boltjában.
