Isztin Péter
A klímaváltozást joggal tartják széles körben napjaink egyik legfontosabb kihívásának. Az emberiség életszínvonala az ipari forradalmat követően exponenciális növekedésnek indult: ma egy átlagember olyan színvonalon él, amelyet korábban egy főnemes vagy egy király sem engedhetett meg magának. A jólét növekedésének azonban nem szándékolt negatív mellékhatásai is adódtak, mint a növekvő légszennyezés, a műanyagszennyezés vagy az üvegházhatású gázok felgyülemlése. Sokakban merül fel ennek alapján a kérdés, vajon a környezeti problémáink nem a piaci kapitalizmus „rendszerhibáinak” tekinthetők-e, amelyeket csak a kapitalizmus eltörlése vagy radikális újragondolása révén orvosolhatunk. Ehhez kapcsolódóan az a gondolat is egyre nagyobb népszerűségnek örvend, miszerint a gazdasági növekedés „öncélú hajhászásáról”, végső soron magáról a növekedésről kellene lemondanunk ahhoz, hogy a klímaproblémán úrrá tudjunk lenni. Jelen esszében megmutatom, hogy ezek a következtetések tévesek. A jólét növekedését valóban kísérték/kísérik környezeti problémák, de ebből nem következik, hogy a kiút a jólét növekedésének megállítása vagy csökkentése lenne.
Ennek bemutatásához először vázolom, mi közgazdaságtani szemszögből nézve a klímaváltozás problémája. Ezt követően bemutatom, milyen kapcsolatban van a környezetszennyezés a kapitalistának nevezett gazdasági rendszerrel, majd rövid áttekintést adok arról, miről is beszélünk, amikor gazdasági növekedésről beszélünk, miért fontos a növekedés és milyen kapcsolatban van egyes környezeti célokkal. Végül felvázolom az „előrevezető utat”: vagyis hogy mi a teendőnk, ha lassítani szeretnénk a klímaváltozást, illetve ha szeretnénk minél jobban alkalmazkodni hozzá.
A klímaváltozás mint piaci kudarc
A közgazdaságtanban „piaci kudarc” néven ismertek az olyan helyzetek, amelyekben valamilyen oknál fogva nem érvényesül a láthatatlan kéz tétele, vagyis a magára hagyott piacon nem valósul meg „magától” a társadalmilag hatékony egyensúly. Ezek közé tartoznak a (pozitív és negatív) externáliák, amelyek voltaképpen az árrendszer hiányos voltát jelentik. Ha a fogyasztók, mondjuk az alma egészséges voltát reklámozó kampány következtében, több almát szeretnének fogyasztani, akkor megnő az alma ára, ami a mezőgazdasági termelőket több alma termesztésére ösztönzi. Ha pedig az almatermesztés költségei megnőnek, az ugyancsak megnöveli az alma árát, ami viszont arra ösztönzi a fogyasztókat, hogy kevesebb almát vegyenek – a piaci árrendszer tehát összhangba hozza a magánérdeket a közérdekkel. Ennek fontos része, hogy az erőforrások zömében magántulajdonban vannak: ez biztosítja, hogy az almatermesztők profitálhassanak tevékenységükből, ezáltal ösztönözve legyenek az erőforrással való minél hatékonyabb gazdálkodásra. Ha a Föld klímája is valaki magántulajdonában lenne, a klímaváltozás problémája sokkal egyszerűbben megoldható lenne.
A klíma „használatáért” díjat szabhatna ki a klíma „tulajdonosa”, aki pedig díj megfizetése nélkül „használja” a klímát, azt beperelhetné. Egy ilyen szcenárió ugyanakkor meglehetősen abszurdnak tűnik. Bár formálisan magántulajdonba lehetne adni a klímát, ezt a tulajdonjogot valójában túl költséges lenne kikényszeríteni. Ráadásul ha mindenki fizet a jobb klímáért, de én nem fizetek érte, attól még én is élvezem a jobb klíma előnyeit, ergo nem érdemes fizetnem érte. A jobb klíma iránt tehát az emberek nem nyilvánítják ki a valós keresletüket, így annak értéke nem lesz megfelelően beárazva. Ez az alapvető probléma a klímát befolyásoló emberi tevékenységekkel: az üvegházhatású gázok kibocsátásának költségei nem jelentkeznek e tevékenységek árában. Ezt megoldani leginkább egy bevételsemleges szénadóval tudnánk. Bevételsemlegesnek azért kellene lennie, hogy ne jelentsen túl nagy terhet a gazdaságra, ezzel részben ellentételezve a szénadóval szembeni ellenállást. A radikális környezetvédők azonban általában nem érik be ezzel az orvossággal. Szerintük az egész „társadalmi rendet” kellene újragondolnunk ahhoz, hogy megfelelő választ adhassunk a klímaváltozás kihívására. Ezen álláspont bírálatára a későbbiekben visszatérnek, ezért itt csak annyit rögzítek, hogy van egy alapvető nézetkülönbség a közgazdászok és a környezetvédők között: míg az utóbbiak radikális változást szeretnének elérni életformánkban, addig az előbbiek (és ide tartozik jelen szerző is) az extern hatások internalizálására helyezik a hangsúlyt.
Térjünk most rá egy kicsit a „kapitalizmus” és a környezetszennyezés kapcsolatára általában. A kapitalizmust olyan gazdasági rendszerként szokás definiálni, amelyben a termelőeszközök javarészt magántulajdonban vannak, és a gazdasági munkamegosztást „a piac” koordinálja. Ahogy fentebb láthattuk, egyes környezeti célok és a kapitalizmus támogatása között nincs ellentmondás, sőt. A környezeti problémák mögött éppen a tulajdonjogok hiányossága fedezhető fel. Fentebb ezt bemutattuk már a klíma kapcsán, de ugyanez a logika érvényesül például a túlhalászás vagy a túlzott vadászat esetében. Ezt a problémát a közlegelők tragédiája néven ismerjük: ha egy erőforrás köztulajdonban van, vagyis mindenki számára korlátlanul elérhető, úgy az emberek arra fognak törekedni, hogy „elhalásszák” egymás elől, vagyis végső soron túlhasználják azt, így az erőforrást kimerítik.
Magántulajdon alapítása egy erőforráson orvosolni tudja ezt a problémát, ezért ez egyszerre szolgálhatja a „gazdasági” és a „környezeti” értelemben vett fenntarthatóságot. Természetesen, ahogy azt fentebb is említettük, számos esetben a magántulajdon alapítása nem lehetséges, illetve túl költséges megoldás. Ilyenkor más eszközökhöz kell folyamodni, mint amilyen például halászati vagy vadászati díjak megállapítása, büntetések kiszabása vagy a klímaváltozás esetében egy szénadó kivetése (erre később még részletesen kitérek). Semmiképpen sem jelent azonban megoldást a kapitalista rendszer felszámolása: a közlegelők tragédiája mindig is sokkal égetőbb probléma volt a szocialista rendszerekben, azon egyszerű oknál fogva, hogy az ilyen rendszerekben „közlegelőből” is több van.
Gazdasági növekedés és klímaváltozás: kinőjük-e a problémát?
A közgazdaságtan egyik ismert összefüggése az úgynevezett Kuznets-görbe, amely eredetileg a gazdasági növekedés és a jövedelemegyenlőtlenség közötti kapcsolatot írja le. A görbe fordított U alakú: Kuznets hipotézise szerint a növekedés korai szakaszában az egyenlőtlenség növekszik, ahogy nő a gazdaság, mígnem elér egy csúcspontot, ahonnan kezdve a növekedés és az egyenlőtlenség között negatív kapcsolat figyelhető meg. A Kuznets-hipotézis érvényességéről azóta is vita van a közgazdaságtanban, amire most itt nem térnék ki, ehelyett az ötletnek a környezetgazdaság-tanra való alkalmazásáról szólnék. Az úgynevezett környezeti Kuznets-görbe (environmental Kuznets curve) a gazdasági növekedés és a környezetszennyezés mértéke közötti fordított U alakú kapcsolatot írja le. Eszerint kezdetben ahogyan növekszünk, úgy többet is szennyezünk, de egy ponton az összefüggés megfordul: ahogyan egyre gazdagabbak leszünk, úgy egyre kevesebbet fogunk szennyezni. A környezeti Kuznets-görbe mögötti elméleti intuíció a következő: a növekedéssel együtt jár a nagyobb mértékű termelés és fogyasztás, ami önmagában növeli a környezetszennyezés mértékét. Ugyanakkor a környezetvédelem olyan „jószág”, amelyet a közgazdaságtanban normál jószágként írhatunk le, vagyis minél gazdagabbak vagyunk, annál többre értékeljük a tisztább környezetet.
Grossman és Krueger számításai1 arra engednek következtetni, hogy a környezeti Kuznets-görbe jól leírja a növekedés és a szennyezés közötti kapcsolatot egy sor esetben, ám – és ez a rossz hír – pont az üvegházhatású gázok esetében nem. Mindezzel együtt amellett fogok érvelni, hogy hiba a gazdasági növekedést bűnbakként beállítani a klímaprobléma miatt. Először is, bár a gazdasági növekedés visszafogása talán csökkentené a szén-dioxid-kibocsátást, az egyéb eredetű környezetszennyezés növekedéséhez vezethet (a környezeti Kuznets-görbe mentén). Másodszor, sokkal jobb, ha a direkt befolyásoló tényezőre (vagyis a szén-dioxid-kibocsátásra) „lövünk”, mint az indirekt befolyást gyakorló gazdasági növekedésre. És harmadszor: a gazdasági növekedés még mindig a legjobb mód mindenféle problémáink megoldására.
Mi a növekedés, és miért ne adjuk fel?
A gazdasági növekedés tulajdonképpen nem jelent mást, mint hogy ugyanannyi erőforrásból több outputot hozunk létre, mint korábban (illetve ugyanazt az outputot kevesebb erőforrás segítségével állítjuk elő). Ezzel a meghatározással már meg is válaszolhatjuk a környezetvédők aggodalmainak egy részét: a növekedés éppen hogy nem azt jelenti, hogy egyre több természeti erőforrást használunk fel (és el), hanem azt, hogy a meglévőkből hozunk ki többet. Ezzel kapcsolatban egy további félreértést is célszerű tisztázni: a „korlátlan növekedés” hívei nem állítják, hogy a természeti erőforrások ne volnának végesek. Ugyanakkor a természeti erőforrások véges voltából – a népszerű vélekedéssel ellentétben – nem következik az, hogy ne lehetne a végtelenségig növekedni. Hogy ezt jobban lássuk, nézzük meg, miért is növekedhet egy gazdaság. A növekedés egyik motorja, ha fizikai tőkét halmozunk fel, amelyet aztán felhasználunk a termeléshez. A Solow-féle neoklasszikus növekedési modellben ez persze csak ideig-óráig növeli a gazdaságot, eljutunk ugyanis egy ponthoz, amikor már a pótlólagos fizikai tőke olyan keveset ad hozzá a termeléshez, hogy az már csak az amortizálódó tőke pótlására elegendő. Az egy főre eső jövedelem tehát nem nő a végtelenségig önmagában a fizikai tőke bővülése miatt.
Egy másik módja a növekedésnek, ha a humán tőke, vagyis az emberekben megtestesülő tudás és skillek összessége bővül. A humán tőke hozama már nem egyértelműen csökkenő, hiszen a tudás és a skillek korábbi tudásra és skillekre épülnek. Ha tehát ma beruházunk a humán tőkébe, azzal a jövőbeli humántőke-beruházásokat is produktívabbá tehetjük. Mindenesetre ha a humán tőkét leszűkítjük annak a vizsgálatára, hogy egy ország mennyit fordít különböző szintű oktatásra, ott már megfigyelhetjük a csökkenő hozadék törvényét. Az alapfokú oktatás hozama például nagyobb, mint a felsőoktatásé, hiszen az előbbire épül az összes későbbi ismeretanyag és skill elsajátítása. A felsőoktatáson belül egy pontig lehet növekedést elérni azzal, hogy több ember vesz részt benne, de egy ponton túl újabb emberek behozatala a felsőoktatásba nem ad sokat hozzá a növekedéshez.
A növekedés harmadik forrása a technológiai fejlődés. A technológiai innováció leginkább humán tőkét használ fel az új ötletek kitermeléséhez. A technológiai változás eredője tehát végső soron az ember. Emberek agyából pattannak ki új ötletek, amelyeket szintén emberek cserélnek ki egymással. És ez az, ami miatt a gazdasági növekedésnek nincs „természetes” korlátja: a természeti erőforrások, mint például a nyersanyagok, végesek, az emberi tudásnak, skilleknek és kreativitásnak viszont nincs természetes felső határa. Julian Simon szavaival élve: az ember a „végső erőforrás”.2
Kis túlzással, ameddig van a világon elegendő ember (vegyük észre: ezzel is ellentmondok annak, amit sok környezetvédő képvisel, hogy ti. kevesebb emberre lenne szükség), addig reménykedhetünk a további növekedésben, és abban is, hogy olyan új technológiák jelennek meg, amelyek kevésbé környezetszennyezők.
Egy kitételről nem szóltam eddig, ez pedig a „fenntarthatóság”. Ez a fogalom némileg mást jelent a közgazdaságtanban, mint az ökológiában. Itt most a közgazdasági értelemben vett fenntarthatóságról szólnék. A fenntarthatóság tulajdonképpen azt jelenti a gazdasági növekedés szempontjából, hogy a növekedés nem csak átmeneti kiugrás, amelyet később stagnálás vagy éppenséggel gazdasági visszaesés követ. A fenntarthatóság szempontjából fontosak a környezeti tényezők. Ha rövid távon úgy turbózzuk fel a gazdasági növekedést, hogy az tönkreteszi a Föld klímáját vagy a levegő minőségét, a növekedés nem feltétlenül lesz fenntartható: a légszennyezésnek például bizonyítottan negatív hatásai vannak a kognitív fejlődésre és a munkateljesítményre, ami értelemszerűen visszaveti a gazdasági növekedést. A közgazdasági értelemben vett fenntartható növekedés tehát magában foglal egyfajta környezeti fenntarthatóságot is.
Igen ám, mondhatnánk minderre, de miért is cél egyáltalán a gazdasági növekedés? Először is jegyezzük meg, hogy a gazdasági növekedés természetesen nem egyenlő a jóléttel. Ahhoz, hogy teljesebb képet kapjunk a jólétről, a gazdasági kibocsátás mellett a szabadidő vagy a „háztartási termelés” értékét is figyelembe kell venni, amihez hozzátartozik az egészség és az egészséges környezet értéke is. A közgazdaságtanban ezt „teljes jövedelem” néven ismerjük.3
Ideális esetben tehát nem önmagában a gazdasági kibocsátást, hanem a teljes jövedelmet kellene maximalizálnunk – azonban nem szabad elmennünk amellett a tény mellett, hogy a gazdasági kibocsátás egyrészt önmagában fontos, másrészt a teljes jövedelem többi részére is alapvetően pozitív hatással van.4
A gazdagabb országok, ahogy azt fentebb említettük, jobban odafigyelnek a környezetre is (ez alól az összefüggés alól a klíma egyfajta kivételt képez, éppen ezért mondom, hogy nem csak a gazdasági kibocsátással kell számolnunk). Ha az emberek magasabb jövedelemmel rendelkeznek, több és jobb minőségű szabadidős tevékenységet engedhetnek meg maguknak, és általában az egészségükre is nagyobb figyelmet fordítanak. A gazdagabb országok továbbá általában véve többet tudnak költeni mindenre: konvencionális „anyagi javakra”, de például kulturális javakra is. A történelem nagy kulturális és tudományos fellendüléseit szinte mindig jelentős gazdasági fellendülés előzte meg. A gazdasági növekedés ezenfelül elősegítheti a polgári és politikai szabadságjogok kibontakozását. A gazdasági kibocsátás tehát messze nem minden, ugyanakkor számos „jó” céllal korrelál – ami logikus, hiszen minél gazdagabbak vagyunk, annál több mindenre tudunk erőforrásokat fordítani.
Egy ellenérvet még nem vizsgáltunk meg a gazdasági növekedéssel kapcsolatban: nem lenne-e jobb, ha a további növekedés helyett a már létrehozott jólétet osztanánk újra úgy, hogy „mindenkinek elegendő jusson”?
Ez kétségkívül szép gondolatnak hat, de ha kicsit utánaszámolunk, rájövünk, hogy a világ jelenlegi jólétének egyenlő elosztása rendkívül szegényes életminőséget biztosítana az embereknek.5
És ezzel még felül is becsülnénk a növekedés globális redisztribúcióval kombinált leállításának valódi eredményét, hiszen az újraelosztás hat az ösztönzőkre is: azok, akik ma megtermelik a világ javait, erre kevésbé lennének ösztönözve, ha a javakat azután mindenki között egyenlően szétosztanák.
A fentiek alapján úgy gondolom, a nem növekedést hirdető mozgalom felkarolásával a környezetvédő közösség súlyos hibát követ el, amely egyes környezeti célokat is veszélyeztet. Ha a klímaproblémát szeretnénk megoldani, nem a növekedésre kellene „lőni”, amelynek a hatása a klímára közvetett, hanem a szén-dioxid-kibocsátásra, vagyis arra a tényezőre, amelynek a hatása közvetlen. Ennek pedig a negatív mellékhatásai is sokkal kevésbé súlyosak: egyáltalán nem biztos, hogy egy jól megtervezett szénadó negatív hatással lenne a gazdasági növekedésre. Egy jó szénadó ugyanis bevételsemleges: a beszedett adóbevételt vagy visszaosztja valamilyen formában az embereknek, vagy pedig más, károsabb adók (például a tőkefelhalmozást vagy a munkát büntető adók) csökkentésével kombinálja a szénadó bevezetését. Egy ilyen szénadóval úgy érhetjük el a szén-dioxid-kibocsátás csökkentését, hogy az ne okozzon számottevő gazdasági kárt.
Hogyan oldjuk meg a klímaproblémát? Egy bevételsemleges szénadó előnyei
A negatív externália problémák leginkább „ideális” megoldása – amennyiben önmagában a tulajdonjogok definiálásán és a kártérítési jogok rendszerén keresztül nem lehet a problémát megoldani – a korrektív, úgynevezett „pigou-i” adók kivetése. Egy ilyen adó azt a célt szolgálja, hogy egyadott tevékenység végzői megfizessék a tevékenységük által okozott összes költséget, és így csak addig folytassák a tevékenységet, ameddig annak pótlólagos társadalmi haszna meghaladja a pótlólagos társadalmi költségét.
A környezetszennyezés esetében például azt szeretnénk, hogy a szennyezők fizessék meg a szennyezés által okozott társadalmi költséget. Az optimális pigou-i adó egységenként megegyezik a tevékenység (szennyezés) által okozott pótlólagos társadalmi költséggel.A pigou-i adóknak számos attraktív tulajdonságuk van, amelyek miatt a közgazdászok jobban szeretik őket, mint a közvetlen szabályozást. A legfontosabb az, hogy a legtöbb esetben nem lehet központilag megállapítani, egy adott tevékenységből mely szereplő esetében mekkora az „optimális” szint. Hány autó közlekedjen például az utakon? Hányan és kik váltsanak át benzines autóról valami másra, és mire? E kérdésekre a válasz az egyes fogyasztók és termelők birtokában van „elszórva”, senki nem rendelkezik azonban ezen információk összességével.
Ha a fogyasztók és termelők az adó következtében érzékelik tevékenységük minden költségét, akkor már rendelkeznek azzal az ösztönzővel és az ösztönzőbe csomagolt információval, hogy pontosan mennyit termeljenek, mennyit autózzanak, milyen autót használjanak és így tovább. A szénadó továbbá lökést adhat a technológiai innovációnak, tehát a „piszkos” technológiákat kiváltó „tisztább” technológiák megjelenésének, anélkül, hogy ki kellene jelölni a „győztes” technológiát (amire a kormányzatok aligha képesek). Ezért is piacorientált megoldás a szénadó: megdrágítja a „piszkos” termelést és fogyasztást, de ezt követően a piaci szereplőkre bízza a döntést, milyen módon állnak át egy tisztább alternatívára.
A szénadó bevezetésén felül fontos lehet az is, hogy a kormányok támogassanak bizonyos közjószágnak számító innovációkat, mint amilyen például a szén-dioxid „visszasajtolását” lehetővé tevő és ezen keresztül a levegőben lévő szén-dioxid mennyiségét csökkentő technológiákba való beruházást. Hogy erre elegendő erőforrás jusson, ahhoz megint csak egy jól működő, növekvő gazdaságra van szükségünk.
Adaptáció
A klímakérdéssel kapcsolatos diskurzus a legtöbb esetben a klímaváltozás lassítására vagy visszafordítására fókuszál, holott legalább ilyen fontos a változó klímához való alkalmazkodás problémája. Sokan persze erre felkaphatják a fejüket, és azzal vádolhatnak, hogy defetista álláspontot fogalmazok meg, erről azonban szó sincs: nem arról van szó, hogy a klímaváltozást nem érdemes lassítani, de adaptálódni a változó klímához ettől függetlenül szükséges. A klímaváltozáshoz számos módon lehet alkalmazkodni. Költözhet valaki például olyan helyre, amelyet kisebb valószínűséggel érnek áradások. Amennyiben ez tömegesen nem lehetséges, egy város megszervezheti a lehetséges áradások elleni védekezést. Önmagában a nagyobb hőség és a szárazság miatt is egyes területek kevésbé, míg mások a korábbinál nagyobb mértékben válnak lakhatóvá. Sikeres adaptáció esetén migrációt figyelhetünk meg az előbbi területekről az utóbbi területek irányába. De adaptációnak számít a hatásosabb légkondicionálás és a hatékonyabb vízgazdálkodás is. Ami az utóbbit illeti, fontos lenne a víz megfelelő, annak szűkösségi értékét is figyelembe vevő beárazása, amely egyrészt takarékosságra ösztönözné a fogyasztókat, másrészt jutalmazná a vízszolgáltatókat, amiért a vízellátást akár nehéz körülmények között is biztosítják az emberek számára.6
Ehhez működő árrendszer, valamint jól definiált tulajdonjogok szükségesek, vagyis a problémát megint csak a kapitalista piacgazdaság keretein belül tudjuk leginkább megoldani.
Az adaptáció szempontja újabb érvet szolgáltat számunkra ahhoz, hogy továbbra is kitartsunk a kapitalista piacgazdaság és a növekedés imperatívusza mellett. Adaptálódni ugyanis leginkább egy növekvő és az új technológiáknak szabad teret engedő társadalom képes, ebben pedig eddig még nem akadt komoly versenytársa a magántulajdonon alapuló piacgazdaságnak. A piaci ármechanizmus elegendő ösztönzőt biztosíthat a vállalkozóknak ahhoz, hogy kielégítsék a változó körülmények szülte új igényeket, a gazdasági növekedés pedig erőforrásokkal látja el a kormányzatokat, amelyeket a klímaváltozás következményei elleni védekezésre fordíthatnak.
Filozófiai különbségek
Mielőtt lezárnám írásomat, meg kell említenem, hogy a közgazdászok és a környezetvédő aktivisták rendszerint máshogyan gondolkodnak a környezeti kérdésekről. A zöldretorikából könnyen le lehetne vonni azt a következtetést, hogy a környezetszennyezés optimális mértéke tulajdonképpen nulla, illetve hogy környezetünk használata a saját érdekünkben önmagában véve valamiféle „bűnös” dolog. A közgazdaságtani elemzések ezzel szemben elsősorban az emberi társadalom érdekei szempontjából értékelik az egyes környezeti célokat és közpolitikai lépéseket. Ennek mentén a közgazdasági logikából az következik, hogy a szennyezés optimális mértéke nem nulla, hanem valamekkora pozitív érték. Nagyon költséges lenne például lemondanunk az autózásról, még ha ezzel többféleképpen is károsítjuk a környezetünket. De hogy ne gondolja az olvasó, hogy a közgazdászok kifejezetten a környezetvédelemmel szemben elfogultak, a bűncselekmények vagy az autóbalesetek „optimális” száma sem zéró. Ha belegondolunk, megtehetnénk, hogy nullára csökkentjük a súlyos közúti balesetek számát: be lehetne például tiltani az autókat vagy extrém alacsony sebességkorlátozást lehetne bevezetni. Mégsem tesszük ezt, mégpedig azért nem, mert társadalomként nemcsak a közúti biztonság és, horribile dictu, nemcsak a minél több emberélet megmentése érdekel minket, hanem értékeljük azt is, hogy az emberek gyorsan és kényelmesen eljuthassanak a munkahelyükre vagy szabadon utazhassanak. A környezetpolitikában is minden döntés tradeoffokkal jár. És itt megismétlem, hogy az a közpolitikai lépés, amely a legkevesebb ilyen tradeoffal jár, egy bevételsemleges szénadó.
Konklúzió
A fentiekben a klímaváltozás, a kapitalizmus, valamint a kapitalizmushoz szorosan kapcsolódó gazdasági növekedés kapcsolatát tekintettem át a „mainstream” közgazdaságtan szemüvegén keresztül. Ennek során a következő megállapításokra jutottam: a kapitalista piacgazdaságnak ugyan velejárója a környezetszennyezés, de az attól eltérő struktúrák gyakran még rosszabbul teljesítenek ezen a téren. A gazdasági növekedés látszólag a környezet „ellenségének” tűnik, de ez korántsem egyértelmű, sőt a növekedés sokszor elősegíti a tisztább környezet felé való elmozdulást. Bár az üvegházhatású gázok kibocsátása valóban növekszik, ahogy növekszik a gazdaság, a növekedés lehetőséget biztosít a technológiai innovációra, és ha úgy akarjuk megoldani a klímaproblémát, hogy közben ezért nem áldozzuk fel a civilizációnkat, akkor a részben irányított technológiai fejlődésbe érdemes vetni a bizalmunkat. Végezetül pedig a növekvő kapitalista piacgazdaságok több lehetőséget nyújtanak a klímaváltozáshoz való adaptációra.
1 Grossman, Gene M., Krueger, Alan B., Economic Growth and the Environment, Quarterly Journal of Economics, 1995/2., 353–377.
2 Simon, Julian L., The Ultimate Resource, Princeton University Press, Princeton, 1983.
3 Lásd például Becker, Gary S., Philipson, Thomas J., Soares, Rodrigo R., The Quantity and Quality of Life and the Evolution of World Inequality, American Economic Review, 2005/1., 277–291.
4 A következőkben leírt összefüggések részletesebb tárgyalásához lásd például Cowen, Tyler, Stubborn Attachments: A Vision for a Society of Free, Prosperous and Responsible Individuals, Stripe Press, San Francisco, 2018.
5 Jason Brennan elvégzi a számítást itt: The Necessity of Economic Growth: Why Growth Beats Global Redistribution, 200-Proof Liberals, 2020. július 2., https://200proofliberals.blogspot.com/2020/07/the-necessity-of-economic-growth-why.html.
6 Ezzel kapcsolatban lásd még Zetland, David, Living with Water Scarcity, Aguanomics Press, Amsterdam, 2014.
