SALÁT GERGELY
Az elmúlt egy-két év egyik legfontosabb fejleménye, hogy a nemzetközi élet szereplői számára nyilvánvalóvá vált: az Egyesült Államok és Kína között immár nem egyszerűen csak nagyhatalmi versengés zajlik, hanem valami olyasmi, amit nem túlzás új hidegháborúnak nevezni.1 Persze ez a hidegháború más, mint az előző, de mégiscsak arról van szó, hogy két eltérő ideológiájú nagyhatalom nyüstöli egymást minden fronton, a kibertértől kezdve a propagandán át a nemzetközi szervezetekig. Ez pedig nem jó hír.
Az események magyarázatához a 2008-as világválságig érdemes visszamenni, amely az egész nyugati világot megrengette, ugyanakkor a kínai fejlődésre nem volt különösebb hatással. A válságot Kína sem úszta meg ugyan karcolás nélkül, de mivel pénzügyi rendszere lényegében független volt a csaknem összeomló nyugatitól, továbbá rendelkezett a szükséges belső piaccal, tartalékokkal, illetve gyorsan és határozottan reagáló politikai rendszerrel, így némi megingás után folytatódott a gyors növekedés, s az azóta eltelt időben az ország újra megtriplázta gazdasági teljesítményét.2 Eközben a világ addigi vezető hatalmainak nemcsak a gazdasága, hanem az önmagába vetett hite is megrendült. Egészen addig a kínaiakat rendszeresen kioktatták, hogy milyen is a helyes gazdaságpolitika, hogy mit miért csinálnak rosszul; azóta viszont ezek a hangok elhalkultak.
Ezzel párhuzamosan a kínaiak önbizalma megnőtt – és itt nemcsak a pekingi vezetőkről van szó, hanem a lakosság nagy részéről, vagy legalábbis arról a középosztályról, amelynek a véleménye nem hagyható figyelmen kívül Kínában sem. A távol-keleti óriás a 2010-es évek elején Japánt lehagyva a világ második gazdasága lett, s azóta a vásárlóerő-paritáson számolt GDP-ben Amerikát is megelőzte, nominálértéken pedig hamarosan utoléri.
De nem csak mennyiségi növekedésről van szó. A kínaiak bizonyos területeken minőségben is a világ élvonalába kerültek: ma már ők a legnagyobb napenergia-felhasználók, kínai high-tech óriáscégek nőttek ki a földből, s a jövő technológiáit megalapozó mesterséges intelligenciában vagy az 5G-ben is hasítanak.3 Mindez tíz éve elképzelhetetlen lett volna; még a 2000-es évek legvégén is abban versengtek egymással a kínai városok, hogy melyikükben épít az Apple összeszerelő üzemet. Mára fordult a kocka, más országok tapossák egymást a Huawei-beruházásokért. Már a régi görögök is Az új hidegháború kibontakozásához az kellett, hogy az amerikaiak némileg megkésve ugyan, de végre rádöbbenjenek, hogy – legalábbis az ő szemszögükből – baj van.
A gyors kínai fejlődés nem most kezdődött, hanem az 1970-es évek legvégén, de az egész nyugati világ évtizedekig abban az illúzióban ringatta magát, hogy Kína előbb-utóbb egy irdatlan nagy Japánná válik: gazdasági óriássá, sok szorgalmas, jól képzett, fegyelmezett és alapvetően ártalmatlan lakossal, amelynek politikai rendszere belátható időn belül hozzáidomul a nyugati liberális demokráciákhoz. Bizonyos kütyük gyártásában megszorongathatják az addig domináns cégeket, de katonailag, politikailag vagy ideológiailag esélyük sem lesz labdába rúgni a régi játékosok mellett.
Mára kiderült, hogy ezek az illúziók megalapozatlanok voltak, és hogy a vágyvezérelt gondolkodás akkor is vágyvezérelt gondolkodás marad, ha egy világhatalom komplett politikai és szellemi elitje építi rá a stratégiáját.4 Kína és Japán esete alapvetően különbözik egymástól: ahhoz, hogy Japán elfogadja a neki szánt szerepet, annak idején porig kellett bombázni és a mai napig de facto katonai megszállás alatt kell tartani. Ez Kína esetében fel sem merülhet, ráadásul míg Japán a lakosságszámát tekintve kisebb az Egyesült Államoknál, addig Kína jelentősen nagyobb. Az elmúlt tíz évben egyértelművé vált, hogy Kínának esze ágában sincs új Japánná válni, és csont nélkül beilleszkedni az Amerika dominálta nemzetközi rendbe.
Ez az amerikaiakban komoly félelmet és frusztrációt kelt, hiszen senki sem szereti, ha egyeduralmi pozícióját veszélyeztetik. Megindult hát az ellentámadás: a 2010-es évek elején már Obama meghirdette az „ázsiai fordulat” (Pivot to Asia) politikáját, amely az ázsiai–csendes-óceáni szövetségek megerősítésével és némi csapatátcsoportosítással kimondatlanul ugyan, de egyértelműen Kína ellensúlyozására irányult.5 Majd jött Trump a kereskedelmi háborúval, a kínai techcégek elleni bojkottal és a kínaiakat sújtó legkülönfélébb korlátozó intézkedésekkel a kínai diákok beutazásának megnehezítésétől a TikTok nevű szörnyűség tervezett kifüstöléséig.6 Különösebb újdonság nincs a fejleményekben: az ókor óta megfigyelhető mintázat, hogy ha egy rendszeren belül az addigi hegemón mellett megerősödik egy új nagyhatalom, akkor a vezetők szándékaitól, személyiségétől, döntéseitől függetlenül előbb-utóbb a fenyegetett pozíciójú régi és a feltörekvő új játékos között konfliktus fog kibontakozni – ezt nevezik mostanában Thuküdidész csapdájának –, s az már csak részletkérdés, hogy ezt a régi hatalom fogja kezdeményezni félelemből vagy pedig az új az erőforrások újraosztása iránti szándékból.7
Az persze nem részletkérdés, hogy ez a konfliktus konkrétan háborút jelent-e, mint például az első és a második világháború esetében, vagy csak némi békésebb tusakodást, mint amikor a világtengerek feletti hegemóniát Nagy-Britannia átpasszolta Amerikának. De hogy a hegemónváltás vagy legalábbis az arra tett kísérlet nem úszható meg valamiféle egymásnak feszülés nélkül, az biztos. (…)
(A cikket tovább olvashatja az Ellensúly 2021/1-2. számában, amelyet megrendelhet az ellensuly.hu/elofizetes oldalon vagy megvásárolhat az Írók Boltjában.)
1 A „new cold war” (új hidegháború) kifejezésre a Google 2018-ból 14 300 találatot ad, 2019-ből 17 600-at, 2020-ból 35 900-at, 2021-ből pedig e cikk írásakor, február közepén már 16 200-at. Ez jól mutatja, hogy az új hidegháború fogalma egyértelműen része lett a közbeszédnek a nyugati világban.
2 Clegg, Jenny, The Decade of a Rising China: 10 Years After the Financial Crisis, Counterpunch, 2018. augusztus 31., www.counterpunch.org/2018/08/31/the-decade-of-a-rising-china-10-years-after-the[1]financial-crisis. Befeszülés: Kína és az új hidegháború A SALÁT GERGELY 14 ELLENSÚLY 2021 1–2 A VILÁG 2020 UTÁN ellensuly_2021_01 2.indd 14 2021. 06. 07. 18:31SALÁT GERGELY ELLENSÚLY 2021 1–2 15
3 Uo.
4 E gondolkodásbeli fordulatot jól mutatta az addig az uralkodó nyugati narratívát közvetítő The Econo[1]mist 2018. március 3-i száma, amelynek vezető összeállítása azt járta körbe, miként ismerte félre Kínát a Nyugat. Lásd How the West Got China Wrong, The Economist, 2018. március 3., www.economist. com/leaders/2018/03/01/how-the-west-got-china-wrong. ellensuly_2021_01 2.indd 15 2021. 06. 07. 18:31
5 Wang, Chi, Obama’s Challenge to China: The Pivot to Asia, Routledge, New York, 2017.
6 Allen-Ebrahimian, Bethany, Special Report: Trump’s U.S.–China Transformation, Axios, 2021. január 19., www.axios.com/trump-china-policy-special-report-154fa5c2-469d-4238-8d72-f0641abc0dfa.html.
7 Allison, Graham, Destined for War: Can America and China Escape Thucydides’s Trap?, Houghton Mifflin Harcourt, New York, 2017.
