Az Orbán-rezsim és a holokauszt
Szerző: Laczó Ferenc
A Soros-ellenes kampányok természetrajza
Miként próbált viszonyulni az Orbán-rezsim a holokauszt témájához, melynek negatív emlékezete az évezredfordulóra nemzetközileg egyeztetett közpolitikák tárgyává és az európai kultúra egyik szimbolikus fundamentumává vált? Jelen esszém e kérdést kívánja körbejárni. Fejtegetéseim során utalok majd az elmúlt mintegy két évtized legfőbb fejleményeire, bár nem lehet célom ezek mélyreható elemzése – már csak esszém terjedelmi korlátjaiból kifolyólag sem. Sokkal inkább arra törekszem majd, hogy az általam kulcsfontosságúnak tartott fejleményekkel kapcsolatban néhány újszerű érvet vessek fel, ezáltal némileg görbe tükröt állítsak a jelenlegi faramuci helyzet elé.
Érdemes onnan indulnunk, hogy a 2010-es évek magyar kormányai számos általuk kijelölt ellenséggel szemben vívtak – rendszerint nagyon is konkrét és negatív következményekkel járó – propagandaháborút. A migráció káros voltát sulykoló, az elmúlt évtized közepén felpörgetett narratíván túl eközben talán egyet sem erőltettek annyira, mint a Soros György sötét ármánykodásával kapcsolatosat. A Soros György állítólagos destruktív tevékenységét visszatérően kipellengérező, gyakorlatilag bármilyen ügyre ráhúzható összeesküvés-elmélet antiszemita jellegét az Orbán Viktor által vezetett kormány és a jobboldali média képviselői visszatérően vitatták. Arra azonban még csak meg se próbáltak kitérni, hogy e kampány miként volt hivatott illeszkedni a holokauszt emlékezetének ápolása iránt vállalt magyar állami felelősséghez, a helyi áldozatok és túlélők iránti érzékenység imperatívuszához.
A Soros-ellenes kampány során felkínált értelmezési keretet eközben bizonyíthatóan közvetlenül a radikális antiszemita folklórból emelték át. E narratíva magja nem más, mint hogy a befolyásos és immorális spekuláns a temérdek pénzével visszaélve megpróbálja aláásni a magyar etnikai-nemzeti közösséget és megdönteni a legitim politikai hatalmat (bár a végén persze mi nevetünk majd). Az esetet akár a holokauszt utáni hipokrata finomkodás, a „zsidó szereplők nélküli antiszemita jellegű összeesküvéselméletek” iskolapéldájának is nevezhetjük. Ez esetben ugyanis a kódolt antiszemita klisék a holokauszt idején a magyar állam képviselői által üldözött Soros György elleni, perszonalizált propagandakampány alappillérjeiül szolgálnak.
A magyarországi holokauszt idős túlélőjére kihegyezett állami gyűlöletkampány, a zsidóságot explicite valóban nem említő, de a strukturális egyezések miatt könnyen beazonosítható összeesküvés-elmélet felmelegítése, továbbá a radikális antiszemita nézetek tudatlanságban gyökerező vagy épp nagyon is tudatos reprodukálása, főként pedig e jellemzők együttállása témánk szempontjából roppant tanulságos. Határozottan azt jelzi, hogy bár a holokauszt emlékezeti formái bizonyos fokig kétségkívül elterjedtek Magyarországon, az ezekből a 2010-es évek során legfelsőbb politikai szinten levont következtetések még a legnyilvánvalóbb áthágásokat sem voltak képesek meggátolni.
A rezsim releváns hagyományai és módszerei
Az Orbán-rezsimmel kapcsolatos néhány általánosabb meglátással nyitok, melyek a szűkebb témámban lentebb mondottak megértését hivatottak elősegíteni. A 2010 óta kiépített rezsim világnézeti alapvetésében eltökélten illiberális, miközben markánsan jobboldali és nacionalista is. Ily módon, ha működésmódjában nem is nevezhető a Horthy-rendszer restaurációjának, hegemonikusnak szánt világképe számos elemében épp az 1919 és 1944 között dominánsnak számító nézetekkel rokonítható.
Ugyanakkor az Orbán-rezsimnek inkább következetesen alkalmazott metódusai vannak, mint szilárd politikai nézetei. Képviselői az illiberalizmust, a jobboldaliságot és a magyar nacionalizmust közismerten sokféleképpen, gyakran egymásnak vagy akár önmaguknak is ellentmondó módokon szokták definiálni. Legszilárdabb hitük alighanem nem több és nem más, mint hogy a politika alapvetően a hatalomról szól, a hatalmi pozíciókat pedig leghatékonyabban az erőforrások gátlástalan kisajátításával és a közvélemény cinikus manipulációjával lehet elmélyíteni.
E rezsim világnézeti alapjai (jobboldaliság, liberalizmusellenesség, magyar nacionalizmus) átfedésben vannak a magyar konzervativizmus fősodratú képviselői által osztott nézetekkel, működésmódját viszont sokkal inkább a jobboldali radikálisoknak a demokráciával és a liberalizmussal szembeni (ellen)forradalmisága jellemzi. E Békés Márton után szabadon akár konzervatív forradalmisággal is vádolható rezsim emiatt korántsem nevezhető statikusnak vagy stabilnak – ezért is oly nehéz és talán nem is túl hasznos a tipologizálása.
Immár évtizednyi tapasztalatok alapján állíthatjuk, hogy az Orbán-rezsim szinte folyamatosan kezdeményez egyre újabb intézményes átszervezéseket, és lényeges tartalmi kérdésekben is gyakran vált nézeteket. Intézményes kultúrája az évek során eközben sokat keményedett, nyilvánossága mostanra helyenként ijesztő mértékig eldurvult. Mondhatni módszeresen alultervezett, a releváns szereplőkkel való érdemi egyeztetést rendszerint szándékosan kerülő átalakítási kísérletei viszont gyakran nem érik el céljukat vagy egyáltalán nem is vezetnek semmilyen konkrét eredményhez – hacsak a bizonytalanság és a felfordultság elhúzódó állapotát nem kívánjuk sajátos eredménynek tekinteni.
Lehetséges ugyanis érveket hozni amellett, hogy a rezsim épp a bizonytalanság és a felfordultság elhúzódó állapotán keresztül autokratizálódik fokozatosan. Ha a vezér nem is rendelkezik a rezsimkonszolidáció mestertervével, az általa gyakorlatilag kézileg vezérelt rezsim konfrontatív, előremenekülő, hatalomkoncentrációs, funkcionálisan paranoid logikájából az autokratizációs folyamat gyakorlatilag egyenesen következik. Ennek az autokratizációs folyamatnak a kifutása ugyanakkor, előrehaladott volta ellenére – az ország EU-s tagsága és a rezsimnek a liberális demokráciák e szoros szövetségétől való érdemi függése miatt – továbbra is roppant bizonytalan.
Jobboldali átkódolás
Mit próbált és mit is tudott kezdeni a holokauszt roppant fájdalmas és ugyancsak kényes témájával ez az illiberális, jobboldali, nacionalista, autokratizálódó rezsim? Az Orbán-rezsim a történetpolitikai agendáját szemlátomást a modern történettudomány fölé próbálja helyezi – a maga szűk hatalmi szempontjaiból nézve alighanem logikus módon. A 2010 óta regnáló Orbán-kormányok előszeretettel támogatják a Fidesz által preferált nemzeti identitásnarratívákat erősítő múltképek tudományos vagy éppenséggel kvázi tudományos megfogalmazóit. A jobboldali „őrségváltás” projektjének részeként a 2010-et közvetlenül követő években a hatalom képviselői több párhuzamos történeti intézet létrehozásában is aktívan segédkeztek, idesorolható a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB), a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet (Retörki) és a Veritas, miközben a független vagy kritikusabb kutatók és kutatóhelyek pozícióinak meggyengítésére vagy egyenesen ellehetetlenítésére is figyelmet fordítottak. Bár az elmúlt évek során immár a magyar régmúlttal kapcsolatos kutatások és helyenként bizony meredek feltételezések is intézményes támogatásban részesültek, a Fidesz történetpolitikája eredetileg a (sok szempontból mindmáig érdemi történettudományos és interdiszciplináris feldolgozásra váró) 20. század markáns és önérdekű átértelmezésével szerzett már jelen századunk elején kétes nemzetközi hírnevet.
E jobboldali-nacionalista átértelmezési kísérlet alighanem leghatásosabb példája a még a 2002-es választási kampány hevében megnyitott Terror Háza Múzeum volt, mely névlegesen a szovjet kommunista és a fasiszta uralmi rendszerek párhuzamos elítélésére tett kísérletet, bár a két totalitárius rendszer elméleteire csak meglehetősen felszínes utalásokat tett. A Terror Háza koncepciójának a 1989 utáni Magyarországon két jelentős újdonsága is volt: egyrészt a totalitarizmusok történetének markánsan antikommunista kibontására épült, másrészt a második világháború éveiben a magyar állam szerveinek perdöntő részvételével végrehajtott zsidóellenes népirtásért viselt történelmi felelősség redukálásának is megtalálta az eszközét. A leginkább vizuális és hangeffektusokra alapozott Andrássy úti kiállítás tehát úgy állította az állami elnyomás és erőszak történeteit a 20. századi magyar történelemkép középpontjába, hogy abban a magyar zsidók ellen elkövetett népirtásnak és az azért viselt helyi-állami felelősségnek csak meglehetősen marginális szerep jutott. E reprezentatívnak nevezhető kiállítás alapvetően hallgatott az európai zsidóellenes népirtás utolsó nagy, magyarországi fejezetéről, mely 1944 tavaszán és nyarán a (Horthy Miklós által kinevezett) Sztójay-kormány idején végrehajtott tömeges deportálások hatására következett be.
A Terror Háza e döntésének védelmezői előszeretettel hivatkoztak a holokauszt történetére specializálódó múzeum kialakításának párhuzamos terveire (a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény állandó kiállítása mintegy két évvel később valóban meg is nyitott). Az értelmezések pluralizmusa és az akár jelentős hangsúlybeli eltérések önmagukban természetesen üdvözlendők lettek volna, csakhogy e sajátos értelmezés közelmúltunk történetének igazolhatatlan kettévágását indukálta, melyből markáns történetpolitikai polarizáció következett. A magyar jobboldal vezető ereje innentől kezdve ugyanis frontálisan szembement a hagyományos liberális konzervatív hozzáállással, és nyíltan a társadalomban élő történelemkép hatalmi eszközökkel történő átalakítását tűzte ki céljául.
Visszatekintve megállapítható, hogy a Terror Háza sajátos innovációi a 2010-es évek holokauszttal kapcsolatos történetpolitikájában is fontos előképül szolgáltak. 2010-et követően e jobboldali átértelmezési kísérletek egyik változata vált aztán egyfajta hivatalos (bár státuszát tekintve nem igazán tisztázott) irányelvvé. A kétharmados, alkotmányos többséggel rendelkező második Orbán-kormány 2011-ben elfogadott alaptörvényének preambuluma már explicit módon állította, hogy a magyar állam önrendelkezése1944. március 19-ével elveszett – amivel a magyar zsidók e dátumot követően rekordsebességgel végrehajtott tömeges deportálásáért viselt tetemes magyar állami felelősség kérdését is minimum lebegtetni kezdhette.
Fontos tisztázni, hogy a Terror Háza kiállítása és a fideszes alaptörvény preambuluma esetén fontos részletekben eltérő értelmezésekről van szó. Előbbi a totalitárius elmélet vulgarizált változatát vizualizálta oly módon, hogy a helyi elkövetők közül szinte kizárólag a nyilasok közvetlen felelősségéről (tehát alapvetően csakis az 1944. október 15. után történtekről) emlékezett meg, utóbbi viszont a korábban épp a magyar antifasiszta narratívák által kiemelt módon kezelt és töréspontként értékelt dátum (1944. március 19.) jobboldali átkódolására vállalkozott. Az antifasiszta narratívák szerint ugyanis utóbbi dátumnak a még rettenetesebb fasiszta üldöztetés kezdőpontjaként volt jelentősége, e jobbosra átkódolt dátum viszont már a 20. századi magyar szuverenitás újonnan formált története szempontjából számított kulcsfontosságúnak. A két értelmezés nem tartalmilag egyezett tehát, hanem inkább a történelem önkényes és önérdekű átértelmezése volt bennük hasonló, szándékában ráadásul mindkettő a holokausztért viselt magyar állami és társadalmi felelősség kisebbítésére irányult.
E szuverenista, a nemzeti ártatlanság mítoszának felélesztése miatt minimum puha revizionistának is nevezhető értelmezés szimbolizálási szándéka vezetett aztán a 2010-es évtized talán legélesebb, a holokauszttal kapcsolatos konfliktusához. E konfliktus A német megszállás áldozatainak emlékműve Szabadság téri felállítása körül robbant ki, mely alkotás az új alaptörvény preambulumában megfogalmazottak vizuális megjelenítésére tett ugyancsak merész kísérletet. A saját állampolgárai elleni népirtásban bizony rendkívül hatékonyan részt vevő 1944-es Magyarország szimbolizálására Párkányi Raab Péter művész Gábriel arkangyalt érezte a legadekvátabbnak.
2004 körül még úgy tűnhetett, hogy a Horthy-rezsim szerepének, a magyar állam felelősségének és a zsidók áldozatiságának részletes és érdemi elemzései (gondoljunk Randolph L. Braham, Karsai László, Molnár Judit, Kádár Gábor, Vági Zoltán, Csősz László és mások kutatásaira), valamint a holokauszt emlékezetének ápolásával kapcsolatos nemzetközi egyezmények hatására az önfelmentő nézetek fokozatos marginalizációjára kerül sor. A Fidesz által masszívan megtámogatott nemzeti identitásprojekt azonban épp az ellenkező irányú változásban, egyfajta visszarendeződésben volt érdekelt.
Visszarendeződésben, abban az értelemben, hogy a német megszállók holokausztért viselt elsődleges felelősségének kidomborítása, a magyar zsidó áldozatok tágabb nemzeti áldozati közösségbe való integrálásának kísérletei és a nyilas kollaborációnak a Horthy-elit viszonylag nagyobb szerepével szembeni ideologikus jellegű túlhangsúlyozása 1989 előtt mind hegemonikus értelmezési stratégiának számítottak. A holokauszttal kapcsolatban a rendszerváltás előtt épp ezek az immár a nacionalista jobboldal által oktrojált nézetek voltak domináns pozícióban.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy a 2010 után berendezkedő illiberális hatalom a 2004 körül egyszer már meghaladottnak hitt torzítások felélesztésével és jobboldali nacionalista átkódolásával kísérletezett. A Fidesz holokausztra vonatkozó, 2014-re kikristályosodni látszó történetpolitikája eszerint nem is annyira tartalmában, mint inkább módszerében volt újszerű – ami korántsem jelenti, hogy e történetpolitika eredményesnek is bizonyult.
Ellentmondásos kompromisszumkísérlet
A holokauszt emlékezetének ápolását a kilencvenes évek vége óta immár nemzetközi nyilatkozatok és egyezmények is hivatottak voltak elősegíteni. Ezek közül a legfontosabb alighanem az 1998-ban elfogadott, a Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetség (eredetileg más néven való) megalapításához vezető Stockholmi nemzetközi holokausztfórum nyilatkozata volt. Az ezredforduló táján kikristályosodó nemzetközi sztenderdek az európai nemzeti történelmek talán legsötétebb oldalával való önkritikus szembenézést kívánták megtámogatni, nem utolsósorban Európa akkoriban épp nyugatosodni látszó keleti felén.
Kelet-Európa ezen újfajta nemzetközi beágyazódottságának és az egyes országok konkrét ígéreteinek köszönhetően a 21. század elején a holokausztot többé nem volt lehetséges bagatellizálni. Az önreflexív és önkritikus történelmi kultúrát és saját államuk történelmi felelősségének kidomborítását alapvetően továbbra is elvető, a 21. század elején ráadásul egyre merészebbé váló jobboldali nacionalisták ezért immár Európa-szerte olyan régi-új formulák keresésébe kezdtek, melyeken keresztül e népirtás nemzetközileg elvárt elismerése és az áldozatokról való megemlékezés látszólag megvalósuljon, e rituális aktusok ugyanakkor mégse vessenek túl kritikus fényt nemzeti történelmükre és kulturális kánonjukra.
Úgy gondolom, az Orbán-rezsim holokauszttal kapcsolatos 2010 utáni történetpolitikájára e sajátos jobboldali kompromisszumkeresés egyik szélsőséges példájaként érdemes tekintenünk. A 2010 óta hatalmon lévő rezsim ezáltal a magyar rendszerváltás korának ambivalenciáit radikalizálta, amikor is az etnikai nacionalizmus reneszánsza eleve sajátos és helyenként éles ellentmondásban állt a holokausztemlékezet nyilvánosságbeli felerősödésével.
A 2010-es évtized kulcspillanatának számító 2014-es emlékév azonban leginkább azt bizonyította, hogy a magyar rezsim sajátos kompromisszumkeresésének – melyet némileg polemikusan akár a magyar zsidó áldozatok nemzeti kánonba integrálása és a magyarországi holokauszt elkövetőinek ezzel párhuzamos szimbolikus externalizálásaként is leírhatnánk – csak kevesen (sőt túl kevesen) voltak aktív támogatói. A 2014 körül részben internetes fórumokon új kapcsolatokat kialakító, a történelem nyomaival és a múlt traumáival intenzíven foglalkozó túlélők és leszármazottaik a magyar történelmi felelősség egyre látványosabb externalizálási kísérleteit jellemzően botrányosnak és elfogadhatatlannak tartották.
Eközben a Fidesz mellett elkötelezett nacionalista jobboldal enyhén szólva továbbra is csak mérsékelten volt fogékony a magyar zsidó áldozatok történeteinek nemzeti kánonba való érdemi integrálására. Sőt mi több, e nacionalista jobboldal egyes prominens tagjai – mondhatni szorosan lépést tartva a rezsim jobboldali radikalizálódásával – egyre nyíltabban követelték egyes, a Horthy-kor idején magyar zsidók nyílt színi kirekesztésében is részt vállaló történelmi szereplők rehabilitálását. A magyarországi holokauszt áldozatai iránti érzéketlenség egyik leghírhedtebb esetévé a Veritas intézetet igazgató Szakály Sándor kijelentései váltak, aki az 1941-es, tömeggyilkosságokhoz vezető deportálásokat – szigorúan a kor elkövetői nyelvezetét idézve – idegenrendészeti eljárásnak titulálta. A Horthy-korban prominens szerepet vivő szélsőjobboldali politikusok rehabilitálási szándéka a 2010-es évek során eközben többek között Hóman Bálint perének újrafelvételében csúcsosodott ki.
A hegemóniára törekvő illiberális párt nyakatekert kompromisszumkísérlete tehát roppant ellentmondásosnak bizonyult. Újszerűségének és hatásosságának demonstrálására leginkább az eredetileg szintén a 2014-es emlékévre tervezett Sorsok Háza projekt lett volna hivatott, e nagyprojekt azonban mindmáig se készült el. Sorstalansága a kormányzás metódusának több súlyos gyengeségére is fényt vetett: az egykori józsefvárosi vasútállomásra tervezett nagyprojekt melletti döntést magas szinten hozták meg, és kapásból busásan megtámogatták, mégpedig anélkül, hogy e kezdeményezést komolyabb előkészítő munka vagy akár csak a releváns intézmények és szakmák képviselőivel való egyeztetés megelőzte volna.
Eközben természetesen elvontabb szinten is ellentmondás feszült a jobboldal által hegemonikussá tenni kívánt hősies magyar szenvedéstörténet és a zsidók ellen elkövetett európai népirtás magyar nagyfejezetéért viselt helyi állami-társadalmi felelősség elvitathatatlansága között. Utóbbi értelemszerűen számos önkritikus reflexióra adott volna lehetőséget, a nemzeti büszkeség forrásául viszont csakis abszurd módon eltorzított formában szolgálhatott volna. A magyar etnikum jellemzően a trianoni békeszerződésből és a kisebbségi lét negatív jellemzőiből általánosított 20. századi szenvedéstörténete és az 1941–45-ös népirtás elkövetésében való aktív állami és társadalmi részvállalás közti éles ellentmondást nagyon is konkrét módon jelezte volna azon tény, hogy a magyarországi holokauszt áldozatainak többsége éppenséggel az úgynevezett visszacsatolt területekről származott – csakhogy e szubverzív alaptény a jobboldal által dominált évtized során módfelett ritkán került egyáltalán említésre.
Mindezek után nem túl meglepő, hogy a Sorsok Háza politikailag oktrojált, nagyszabásúnak ígérkező, részleteiben azonban kidolgozatlan, szakmai renoméját illetően pedig megkérdőjelezhető, ráadásul a Fidesz-elit belviszályainak is kitett projektje – melyet a 2010-es évek holokauszttal kapcsolatos magyar állami nagyprojektjének szántak – hamarosan megfenekleni látszott.
Kiút a kiszervezésbe
Kiutat mindezek után a kiszervezés számos egyéb szférából is ismert módszere jelentett. Miután tehát a magyar állam 2014-re új nagyprojektet kezdeményezett a holokauszt témájában, mely feltehetően a zsidó áldozatok nemzeti kánonba integrálására és legalábbis implicite a magyar állam történelmi felelősségével kapcsolatos kellemetlen kérdések háttérbe szorítására törekedett volna, de e kísérletet képtelen volt szakmailag megalapozni és megfelelően széles körben elfogadtatni, a döntéshozók szemszögéből logikus következő lépésnek tűnhetett e vitatott projektet a kormány helyi zsidó politikai szövetségeseire bízni. Tőlük alighanem az is elvárható lesz, gondolhatták a legfőbb magyar zsidó szervezet ellenállását leküzdeni képtelen hatalomgyakorlók, hogy ők a magyarországi népirtás rettenetes történetének zsidó vallási kontextusba ágyazását hajlamosak lesznek a magyar nacionalista történelmi tudat szempontjából kifejezetten kritikus pontok felvetése nélkül megvalósítani. Annak ellenére, hogy a Magyarországról származó, ortodox módon vallásos zsidó áldozatok jelentős többségét a magyar hatóságok 1944-ben épp a visszacsatolt területekről deportálták némi német segítséggel. Utóbbi felvetés annyiban természetesen puszta spekulációnak nevezhető, hogy csaknem nyolc évvel e nagyprojekt kezdeményezése után sem tudhatjuk, hogy végül majd megvalósul-e, és amennyiben igen, pontosan milyen formát ölt. Annyi mindenesetre világos, hogy a kortárs magyar kormányhatalom a holokauszt roppant fájdalmas és kényes témáját inkább az izraeli militáns-fundamentalista jobboldalhoz fűződő intim kapcsolatának még szorosabbra fűzésére, mint a felvilágosult-önkritikus hagyományok magyarországi elmélyítésére kívánja használni.
Amennyiben az új alaptörvény preambuluma és a Szabadság téri emlékmű merész vizualitása komoly, bár élesen vitatott lépéseket jelentett egy jobboldalivá és szuverenistává átkódolt új nemzeti antitotalitarizmus felé, a Sorsok Háza kiszervezése és az ortodox-hászid vallási szempontok előtérbe kerülése már látványos visszakozás volt a holokauszttal kapcsolatos állami történetpolitikai felelősségvállalás elől.
Zárszó
A történelem 21. század eleji önérdekű és önkényes jobboldali átértelmezése sok tekintetben hatásosnak bizonyult. Az Orbán-rezsim módszeresen alultervezett, a releváns szereplőkkel való érdemi egyeztetést szándékosan kerülő átalakítási kísérletei azonban korántsem mindig érnek célba vagy nem is vezetnek semmilyen konkrét eredményhez.
E rezsim holokauszttal kapcsolatos, meglehetősen sajátos kompromisszumkeresésének támogatottsága eleve szűkkörű volt, nagyprojektjét pedig a kezdetekből súlyos belső ellentmondások terhelték. A kritikátlan büszkeségre építő magyar nemzeti identitásprojekt szempontjából a magyar zsidó holokauszt rettenetes történetén nyilván eleve semmit se lehet nyerni, viszont meglehetősen sokat lehet veszíteni. A Fidesz politikusai, bár nyíltan támogatták és támogatják a puha revizionizmus különböző formáit, 2014 fiaskóját követően voltak annyira gyakorlatiasak, hogy ráébredjenek a hosszú hallgatás előnyére, és ráakadjanak a téma kiszervezésének lehetőségére.
Hozzávetőleg így jutottunk el a jelenlegi, meglehetősen paradox és módfelett problémás helyzethez, amikorra Magyarország úgy vált Izrael államának egyik leginkább elkötelezett (vagy talán csak legelvtelenebb) EU-n belüli szövetségesévé, hogy idehaza a holokauszttal kapcsolatos állami történetpolitika a kulcspontokon megfeneklett, a magyar történelemmel kapcsolatos kritikus reflexiók tere beszűkült, az antiszemita előítéleteket ismét a társadalom széles rétegei osztják, a holokauszt egyik budapesti túlélője pedig egyenesen főellenségnek lett kikiáltva. Hogy a jelenleg felnővő, holokauszt utáni negyedik – zsidókból és nem zsidókból, részben az áldozatok és részben az elkövetők leszármazottjaiból álló – magyar generáció tagjai ezek után milyen orientációs mintákkal rendelkeznek majd traumatikus közelmúltunk példátlan népirtásáról, arról jelenleg, a bizonytalanság és a felfordultság már-már tartósnak tűnő állapotában csakis sejtéseink lehetnek.