Szűcs Zoltán Gábor
Miért nem gondolom sikeresnek a járványkezelést Magyarországon?
Mi a mércéje egy sikeres kormányzati válságkezelésnek? Az erre a kérdésre adandó válaszunk legalább annyit elárul arról, hogy milyen normatív elvárásaink vannak a politikával kapcsolatban, mint arról, hogy ténylegesen hogyan működik a politika. Sokféle válasz képzelhető el, és mivel sok mindentől függhet – egyebek mellett értékrend kérdése is –, melyiket preferáljuk, nem egyértelmű, hogy nincs helye az egyet nem értésnek. Mindenesetre a lehetséges válaszok két szélsőséges és a maga tisztaságában teljességgel implauzibilis válasz között helyezhetők el. Az egyik szélsőséges lehetőség, ha az uralom stabilitásának megőrzésén mérjük a válságkezelés sikerét. Ez nagyjából Machiavelli és Hobbes karikaturisztikusan elnagyolt és a valóságra a maga tisztaságában aligha alkalmazható politikaképe, amely persze nem egészen idegen a mostani kormánypártok híveitől, akik mindenféle ideológiai szövegeik mellett időről időre meglepően nyíl- tan állást foglalnak a machiavellizmus mellett.1 A másik szélsőséges lehetőség a közjó és más erkölcsi elvek kompromisszummentes számonkérése lenne a kormányzaton, tekintet nélkül a megvalósíthatóság szempontjaira, a járulékos károkra, költségekre. Ez a fajta gondolkodás is életidegen a maga tisztaságában, akárcsak a machiavellizmus, ám ennek is megvan a maga kapcsolata a valósággal: gyakran vádolták azzal a koronavírusjárvány alatt az egészségügyi szakértőket, hogy nincsenek tekintettel az általuk javasolt intézkedések társadalmi költségeire, kivitelezhetőségükre. S ezt nemcsak a népszerűségüket féltő politikusok és a megélhetésükért aggódó laikusok, de közpolitikai szakértők is felvetették.
Nem csak értékrend kérdése, hogy a magunk válaszát melyik pólushoz érezzük közelebb. Egy frissen megjelent tanulmányban például Körösényi András és szerzőtársai amellett érvelnek, hogy a koronavírusjárvány első hullámára adott magyar kormányzati intézkedések története több szakaszra osztható és összességében sikeresnek tekinthető, mivel a kormányzat sikeresen endogenizálta, változtatta politikán belüli kérdéssé a járványkezelés ügyét, amely eredetileg egy politikán kívüli, exogén sokk volt.2 Emögött az értelmezés mögött egy olyan politikakép áll, amely egyértelműen közelebb van a machiavellista, mint a másik pólushoz, és az is világos, hogy ezt bevallottan a demokráciának egy olyan felfogása (plebiszciter vezérdemokrácia) támasztja alá, amelyben a politikusok keze sokkal kevésbé van megkötve annak tekintetében, hogy mi elfogadható és mi nem, mint amit a mainstream demokráciafelfogások kívánatosnak tartanának. Ezzel szemben Ádám Zoltán azért érvel amellett, hogy az Orbánrezsim sikeresen kezelte a maga szempontjából a koronavírusválság első hullámát, mert úgy látja, az autoriter populizmus eszköztára alkalmasnak bizonyult erre, még ha ez magas társadalmi költségekkel járt is. Egészen egyértelmű ebben az esetben, hogy Ádám értékrendileg sokkal kritikusabb a rezsimmel szemben, mint Körösényiék, mégis, helyzetértékelésében meglepően sok a közös elem az övékével.3 Én egyik tanulmánnyal sem értek egyet, ám a köztük lévő részleges egyetértést fontos, magyarázatra szoruló problémának tartom.
Talán azért van ez így, mert nem ugyanarra a normatív kérdésre keresünk választ, amikor a hatalom stabilitásáról és az erkölcsileg helyes válaszokról beszélünk? Részben ez is igaz. Láthatunk például egy politikai projektet hatalmi szempontból sikeresnek és ugyanakkor morálisan elítélendőnek. Vagy talán arról van szó, hogy különböző nézőpontokból eltérő normatív kérdések számítanak relevánsnak? Lehetséges. Nem mindenki értene egyet ezzel, de talán mégsem teljesen indokolatlan azt mondani, hogy bizonyos megfontolások relevánsabbak a hatalmon lévők szempontjából, mint mondjuk az ellenzékük vagy a választók szempontjából. Részben erről szól a piszkos kezek dilemmájának nevezett erkölcsi probléma is, amely magán és közmoralitás ellentmondásaira hívja fel a figyelmet. Esetleg az befolyásolja ezeket a dolgokat, hogy a lelkiismeretes kutatók (általában véve: a külső megfigyelők) a tényekből indulnak ki, és a tényekben akkor is meg lehet egyezni, ha az erkölcsi megítéléseink különböznek? Ebben is van némi igazság. Az például, hogy tavasszal Magyarországon a koronavírus okozta halálozás nemzetközi összehasonlításban magas volte vagy sem, nyugodtan ténykérdésnek vehető.
A részleges egyetértésekre ezek valóban fontos lehetséges magyarázatul szolgálhatnak, de túlértékelni sem szabad a szerepüket. Hogy a harmadik szemponttal kezdjük: a vizsgált tények nagy része korántsem vitathatatlan, mert a koronavírusjárvány és az arra adott kormányzati válaszok legtöbb „ténye” többféleképpen értelmezhető adat. Ha például arra gondolunk, vajon az első hullám idején a kormány által meghozott intézkedések (kijárási korlátozások, digitális oktatás bevezetése, boltbezárások) mekkora szerepet játszottak az emberek közötti tényleges interakciók számának csökkentésében, nagyon könnyű nem egyetérteni, mert időben nagyon egymásra torlódó eseményekről vannak nagyon hiányos adataink. Holott az a kérdés, hogy a második negyedév történelmi mértékű GDPcsökkenését hozó leállása mennyire következett a kormányzat döntéseiből, kulcsfontosságú annak eldöntésében, hogy a kormány mennyire volt képes hatékonyan kezelni a válság bizonyos jelenségeit, ahogy az sem dönthető el enélkül, hogy a kormány mennyire érdemi beavatkozással és mennyire bizonyos intézkedések látszatának megteremtésével, percepciók menedzselésével kezelte a válságot. Az is ténykérdésnek tűnhet, hogy amikor az első hullám idején a kormány operatív törzset állított fel, és az országos tiszti főorvosra bízta a válsághelyzettel kapcsolatos kommunikáció egy részét, illetve amikor szakértői testületekre hivatkoztak bizonyos intézkedéseknél, ez azt jelentettee, hogy tényleges döntési kompetenciákat delegáltak hozzájuk, vagy elsősorban ismét csak a percepciók befolyásolására tettek kísérletet.
Én nem látok igazán meggyőző bizonyítékot ennek a kérdésnek az eldöntésére, ezért azt gondolom, hogy a különféle értelmezések között részben valószínűségi alapon, részben más jellegű elköteleződéseink alapján tudunk választani. Számomra például nem tűnik valószínűnek, hogy a tavaszi leállást elsősorban a kormány intézkedései váltották volna ki, nem pedig a nemzetközi termelési láncok összeomlása, a hazai ipar ennek következtében való spontán leállása, a szülők polgári engedetlenséggel felérő tömeges döntése gyerekeik otthon tartásáról és a boltok jelentős részének szintén spontán zárva tartása. Bár ezek egyike sem cáfolja, hogy a kormány valóban hozott leállást erősítő intézkedéseket, ám az időrend szerintem a kormány szerepének túlbecsülése ellen szól, ahogy a második hullám eddigi eseményei is erre utalnak. Tavaszhoz hasonlóan a kormány november elején újabb lezárások mellett döntött, aminek a percepciója az volt, hogy a tavaszihoz hasonló intézkedésekre került sor,4 ám ezek hatása a megbetegedések és halálozások számára nézve mérsékelt maradt a korábban becsült kéthetes átfutási idő után is. Annál valószínűbbnek tűnik, hogy például az őszi szünetnek volt kimutatható hatása, ami viszont nem volt járványügyi intézkedés.
Hasonló a helyzet az első két szemponttal. Nemcsak az nem magától értetődő, hogy a hatalmon lévők egy csoportjának stabil uralmát el kellene fogadni releváns szempontként, de az sem, hogy egyrészt nem lehet időnként komoly trade-off az uralom stabilitása és a közjó között, másrészt nem lehet jelentős hosszú távú negatív hatása az uralom stabilitására a rövid távon sikeres stabilizáló politikai lépéseknek. Hogy ezeket miként súlyozzuk a saját magyarázatunkban, nagyrészt ízlés és szemmérték kérdése. Van viszont egy veszélye: hajlamossá tehet a szereplők ágenciájának és stratégiai racionalitásának túlbecsülésére, a véletlen szerepének alulértékelésére.
Abban, hogy értelmezésem szerint az Orbánrezsim a koronavírusjárványt és annak társadalmi és gazdasági következményeit egyértelműen rosszul kezelte, vagyis az idézett két tanulmánytól radikálisan eltérően látom a helyzetet, többféle tényező játszik szerepet: bizonyos tényeket máshogy értelmezek, a rövid távú uralmi stabilitási szempontot elfogadhatatlannak tartom, a rezsim intézkedéseinek koherenciáját (ami Ádám tanulmányára jellemző), valamint a rezsim ágenciájának és stratégiai racionalitásának szerepét (Körösényiéknél) túlértékeltnek gondolom.
Hogy ezt így látom, azt döntően az a meggyőződés határozza meg, hogy a rezsim két markánsan különböző karakterű járványhullámmal szembesült, és ennek megfelelően a járványkezelését is annak alapján kell értékelni, hogy erre a kétféle válságra miként reagált.
Tavasszal egy ismeretlen természetű, évtizedek óta nem látott kihívást jelentő járványra kellett reagálnia, amely régiónkat kevésbé súlyosan érintette, így a kormány számára a legfőbb problémát a példátlan súlyosságú, ám rövid távú és külső eredetű gazdasági hatások jelentették. Ennek megfelelően az, hogy a halálozás nemzetközi összevetésben mérsékelt maradt, számomra szerencsés véletlen inkább, s ezzel az értékeléssel van összhangban az a tapasztalatom, hogy a tavaszi járványkezelési kormányintézkedésekben erősen domináltak a percepciók menedzselését szolgáló lépések. Amivel talán nem lett volna baj, ha ez nem befolyásolja negatívan a társadalom járvánnyal kapcsolatos várakozásait, és nem vezeti a rezsimet rossz következtetésekre a második hullámra való felkészülés során. Ezzel szemben a kormány gazdasági intézkedéseit a kései és rossz döntések jellemzik, amit a helyzetet teljesen eltorzítva bemutató központi kommunikáció súlyosbít. Ősszel régiónk előnye eltűnt a járványnak való kitettség tekintetében, miközben azok a súlyos rövid távú gazdasági hatások, amelyek az első hullámot meghatározták, ezúttal kevéssé voltak jellemzők, a kormány pedig a tavaszi tapasztalatokkal felvértezve, több hónapos felkészülési idő után vághatott neki a második hullámnak. Ennek megfelelően az, hogy a kormány nyilvános kommunikációjában döntő szerephez jutott a gazdaság működésben tartása, a lezárás elkerülése, egyértelműen a tavaszi hullám félreértésének tűnik, mert azt mutatja, hogy a kormány túlbecsülte saját szerepét a tavaszi lezárásban, a negatív gazdasági következményekben (szemben a nemzetközi gazdasági tényezőkkel). Ráadásul a gazdasági hatások értékelésében a kormány mintha alábecsülte volna a tavaszi lezárások másodlagos hatásait, és túlértékelte volna egy újabb lezárás esélyét. Emellett azért is tévedésnek tűnik, amit a kormány csinált, mert a jelek szerint alábecsülte az őszi hullám jelentette egészségügyi kihívást, amit az is mutat, hogy milyen későn kezdtek lezárásokba, s hogy az eredmények sem őket igazolják. Míg ősz elején a kormány egyértelműen a behurcolást jelölte meg fő veszélyként és a halálozást a legjobb mérceként, ma már világos, hogy a járvány terjedésében messze nem a kívülről való behurcolás volt a fő probléma, ahogy az is világos, hogy a halálozások drámaian megnőttek, s az aktuális magyar helyzet nemzetközi összehasonlításban is a legsúlyosabbak közé tartozik október vége óta. Az is egyértelműnek tűnik, hogy a kormány messze túlbecsülte adminisztratív kapacitásait, amikor azt hitte, sikerült minden lehetőségre felkészítenie az egészségügyet a második hullám előtt.
Ezeken túl még két további szempontot is fel tudok hozni, amiben egyértelműen rossznak tűnik a kormány teljesítménye. Az egyik, hogy az a politikakép, amely Körösényiék tanulmányának hátteréül szolgál, meglehetősen jól ráilleni látszik a rezsim önképére, ám éppen ezért pontosan arra nem alkalmas, hogy megmutassa, miként vezethet ez a fajta politikafelfogás súlyos, az adott politikaképen belül nem is feltétlenül azonosítható problémákhoz. Arra gondolok például, hogy a tavaszi hullámból a kormányzat láthatóan rossz következtetést vont le a szakemberek jóslatainak megbízhatóságával, a második hullám veszélyeivel és saját mozgásterével kapcsolatban. A második hullámot a szakemberek elég jól megjósolták, a kormány viszont nem ennek megfelelően cselekedett, és az intézkedései a percepció befolyásolására, nem szakpolitikai beavatkozásra voltak méretezve. Egészen meghökkentő példái vannak ennek a túlságosan sok, nem megfelelő és használatba venni nem tudott lélegeztető beszerzésétől a kontaktkutatás és tesztelés szervezetlenségén át olyan apróságokig, mint az iskolai lázmérők elkésett beszerzése, a járványügyi adatok ijesztő átláthatatlansága és értelmezhetetlensége (amiről rengeteg írás született),5 az információk tudatos eltitkolása.6 A másik, hogy sok olyan intézkedés született a járványkezeléssel összefüggésben, aminek a célja teljesen világosan a politikai ellenfelek hátrányba hozása. A kormány mindkét hullám alatt következetesen szűkíti az önkormányzatok pénzügyi mozgásterét (amivel természetesen veszélyezteti az önkormányzatok járványügyi intézkedéseit), tavasszal tudatosan igyekezett a fővárosra hárítani a felelősséget a járványhelyzetért (ennek példája volt a Pesti úti idősotthon ügye, ahol a kormányzat személyesen a főpolgármestert hibáztatta),7 s újabban direkt pártpolitikai kampány is kezdődött az ellenzéki önkormányzatok támadására, ami még a koronavirus.gov.hu oldalon is helyet kapott.8 De ide tartozik az alaptörvény módosítása, a felhatalmazási törvény és egy sereg más intézkedés is. Lehetséges persze ezeket úgy értékelni, mint amelyek politikai értelemben sikeresen endogenizálták a válságot, de a magam részéről ezt érvénytelen szempontnak tartom.
Éppen ezért számomra nem is az a kérdés, hogy a kormány jól kezeltee a válságot, hanem hogy milyen tényezők befolyásolhatták abban, hogy rosszul kezelje mindkét szakaszt. Írásom második felében ezzel foglalkozom.
A válság, amit senki sem akart létezőnek elfogadni
Nincs kétségem afelől, hogy a koronavírusjárvány okozta válság nemcsak az elmúlt évszázad legnagyobb globális egészségügyi krízise, s ilyen értelemben példátlan kihívás a világ összes országa számára, de ezen belül a rendszerváltás utáni magyar társadalom számára is egyedülálló, nem is annyira a rendszerváltással, mint inkább 1956 sokkjával összemérhető megrázkódtatás, s mint ilyen, a 2010 óta kiépült autoriter Orbánrezsim eddigi legsúlyosabb válsághelyzete. Egyszerre egészségügyi, gazdasági és politikai válság. Ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert ha van egészen feltűnő sajátossága és társadalomtudományi szempontból vizsgálatra érdemes vonása ennek a válsághelyzetnek, az éppen az, hogy mennyire nehezére esik minden egyes releváns szereplőnek – a rezsim vezetőit is beleértve felismerni és tudomásul venni a koronavírusjárvány jelentőségét.
Ebben a tekintetben, úgy tűnhet, a koronavírusválság élesen különbözik az olyan történelmi eseményektől, mint a világháborús összeomlások, a rendszerváltás vagy az ’56-os forradalom. Ezek mind viszonylag gyorsan néhány nap, esetleg néhány hét alatt – eszkalálódó folyamatok voltak, amelyekbe ugyan nem minden szereplő volt egyformán hajlandó beletörődni és nem is egyszerre ismerték fel a változások mélyreható, drámai mivoltát, de ez érdemben nem lassította a folyamatokat, legfeljebb (ha egyáltalán) némiképp más irányt szabott számukra. Éppen a közvetlen előkép, az első világháború végi spanyolnáthajárvány jelent részleges kivételt ez alól, de annak az okai meglehetősen összetettek, hogy mi akadályozta, hogy a
magyar társadalom akkor – más országokhoz hasonlóan – csak fokozatosan és csak részlegesen tudatosítsa, milyen drámai krízishelyzetbe került: a háborús körülmények, a nyilvánosság politikai kontrollja, a spanyolnáthajárvánnyal párhuzamosan zajló drámai politikai események mindmind elterelték a figyelmet a járvány mindennapos pusztításáról.
Ehhez képest a koronavírusválság Magyarországon szinte általános és makacs tagadás ellenére bontakozott ki, időről időre rákényszerítve arra a társadalom különféle szereplőit, hogy mégiscsak szembenézzenek a járvány következményeivel, akik ezt többnyire erős fáziskéséssel tették. Az alábbiakban nem vállalkozhatom e tagadások és fáziskésések részletes dokumentálására, csak azt tudom megtenni, hogy néhány jellemző példa segítségével felvázolom, hol érhető tetten a valósággal való szembenézés hiánya és milyen motivációk gyaníthatók emögött.
A legkevésbé megfogható a közvélemény hozzáállása a járvány megjelenéséhez. Tekintve, hogy a rezsim milyen energiákat fektet a közvélemény állandó monitorozásába a Nézőpont Intézeten és a Századvégen keresztül, elég valószínűnek tűnik, hogy néhány éles váltás a kormány politikájában a közvélemény hirtelen hangulatváltásaihoz kötődött, így mindenekelőtt a közoktatás átállítása a digitális oktatásra március 13-án este, miután reggel a miniszterelnök még határozottan elutasította ennek lehetőségét. Nagyon is hihető tehát, hogy a közvélemény maga hullámzóan reagált a koronavírusjárványra. Számos téma kapcsolódott ehhez: kezdetben sokan gondolhatták, hogy a vírus csak egy, az országot közvetlenül nem érintő dolog, amivel túl sokat foglalkozik a média. Később az első hullám idején az a vélemény jelent meg, hogy a vírus budapesti jelenség. Nyárra pedig egyre gyarapodtak és sok ezres közösségimédiacsoportokat teremtettek a vírusszkeptikus, maszkellenes nézetek képviselői. Hogy a közvélemény mennyire hajlamos volt úgy kezelni a járványt, mint ami túl van értékelve, azt mi sem mutatja jobban, mint az, hogy júniusban, az enyhítések idején a felmérések szerint a lakosság jelentős része felszabadult.9 Az Ipsos későbbi adatai10 pedig azt mutatták, hogy a második hullám kezdetén, a kormány ellentmondásos jelzéseivel összhangban (a kormány nem bátorította a külföldi utazásokat, de minden lehetséges módon propagálta a belföldi turizmust) az emberek egyszerre kezdtek arról beszélni, hogy többet kell tenni a járvány megelőzése érdekében, és hogy ők még további utazásokat terveznek. Ez nemcsak azért érdekes, mert akkorra már nem a behurcolás veszélye volt az igazi probléma (amit a kormánypropaganda sugallt), de egyúttal azt is érthetővé teszi, hogy az erősen közvéleményérzékeny kormány miért tehette meg, hogy késlekedjen a járványügyi intézkedésekkel ősz elején. Emellett azt is mutatja, hogy maga a kormány hibás tájékoztatási politikája indokolatlanul hűtötte a várakozásokat, és ezzel egy olyan ördögi kört alakított ki, amelyben saját politikáját a saját maga által manipulált társadalmi percepciókra alapozta.
Makacsabbnak, ugyanakkor érthetőnek tűnik a gazdasági szereplők ellenállása azzal szemben, hogy realizálják a nemzetközi termelési láncok megszakadását a koronavírusjárvány hatására: azt, hogy ha a szó szoros értelmében állnak a gyárak, akkor elkerülhetetlenül súlyos gazdasági visszaesés lesz. Ha pedig ez a – háborús időket idéző – helyzet bekövetkezik, akkor annak a továbbgyűrűző következményei szintén elkerülhetetlenül súlyosbítani fogják a gazdaság egészének állapotát. Hogy mennyire makacs volt az ezzel kapcsolatos tagadás, nagyon jól mutatták azok a cikkek, amelyek először azt írták, hogy a gazdasági hatások Magyarországon mérsékeltek lesznek, aztán azt, hogy a visszaesés átmeneti, hiszen gazdaságon kívüli okok vezettek hozzá, majd azt jósolták, hogy a megfelelően reagáló gazdasági szereplők győztesen jöhetnek ki a helyzetből. Ennek a tavasszal meghatározó gazdasági diskurzusnak a „V alakú visszapattanás” volt a csodaformulája,11 s ezt a diskurzust négy dolog is motiválhatta. Az egyik, hogy a gazdasági elemzői piac szereplői közül kétségkívül sokan kötődnek az Orbánrezsimhez. A másik a közel egy évtizedes gazdasági konjunktúra, ami hozzászoktatta az optimizmushoz az elemzőket. A harmadik az újságírók által megkérdezett cégvezetők vonakodása attól, hogy negatív hírekkel rontsák saját cégük megítélését. S végül a negyedik a megbízható statisztikai adatok hiánya, amelyek lehetővé tették volna, hogy a gazdaság külső megfigyelői valós időben számolhassanak be a gazdasági folyamatokról. Részben ennek tudhatjuk be, hogy a nyilvánosságban időben szinte teljesen egybecsúszott a gazdaság tényleges leállása és a kormányzat járványügyi intézkedéssorozata március közepén, azt a benyomást erősítve, mintha a kormány intézkedéseinek nagyobb hatásuk lett volna, mint amekkora valójában lehetett.
De a makacs tagadás később is újraéledt. Nemcsak a Magyar Nemzeti Bank, az Innovációs és Technológiai Minisztérium és a Pénzügyminisztérium (más és más számokkal) táplálta az ezzel kapcsolatos illúziókat, de maguk az elemzők is. Nyáron például sorra születtek cikkek az autóipar újjáéledéséről,12 a turizmus fantasztikus sikereiről13 (amiket a statisztikai adatok utólag egyáltalán nem igazoltak, ám a szubjektív percepció számára nagyon is meggyőzők lehettek), s láttak napvilágot olyan írások, amelyekben hol az energiafogyasztás,14 hol a kártyaforgalmi adatok15 alapján jósolták elemzők a gazdaság helyreállását. Az, hogy a magyar gazdaság a lezárás végétől kezdve újraindult, természetesen igaz volt, s ez nem is volt meglepő, hiszen a leállás nem járt a gazdasági infrastruktúra szétrombolásával – elég volt csak újra bekapcsolni a gépeket, kinyitni az üzleteket. A járvány előtti szint elérése azonban egészen másfajta kihívás, aminek a magyar gazdaság egyelőre nem tudott megfelelni, s jelen pillanatban (december elején) minden jel arra mutat, hogy gyors visszapattanás helyett őszre lassult a gazdaság helyreállásának üteme, novembertől pedig az új járványügyi korlátozások újabb negatív hatással lesznek a gazdaságra.
Természetesen ebben a szférában is megfigyelhető, hogy a kormány a beavatkozásaival oly módon manipulálta a közeget, ami aztán visszahatott a saját helyzetértékelésére. Emlékezetes példája volt ennek Palkovics László miniszter Magyar Hírlapnak adott interjúja a történelmi visszaesést hozó második negyedév közepén, ahol kioktatta a gazdaság helyzetére figyelmeztető közgazdászokat, mondván: „Én nem íróasztal mellett töltöttem az elmúlt évtizedeket, mint sok közgazdász, aki mindenféle butaságokat írogat a gazdaságról, hanem az iparban, ezért van némi tapasztalatom a reálfolyamatokról. Ma is néhány telefonbeszélgetés alapján ki tudom deríteni, milyen most a helyzet egy multinál, egy hazai nagy vagy kisvállalatnál. Ezért úgy látom, nem akkora a probléma a hazai gazdaságban, mint sokan állítják, szerintem gyors lesz a visszapattanás.”16 Magyarán a miniszter és a gazdasági szereplők egymást győzködték arról, hogy a szakértőknek fogalmuk sincs a válságról.
Egy harmadik figyelemreméltó csoportja azoknak, akik a válság kibontakozását nehezen tudták elfogadni, az egészségügyi szakértők voltak. Ugyan sokan figyelmeztettek arra, hogy nagy a baj, de a kormányzat lépései nem utalnak arra, hogy a rezsim mindig hallgatott volna rájuk. Még így is lehet meglepő nyilvános megszólalásokat találni a legismertebb, a koronavírus kapcsán leginkább kompetensnek gondolt szakértőktől. Így például Jakab Ferenc, az ismert virológus tavasszal néhány, a járvány veszélyeire vonatkozó megszólalás után a kormány szakértőjeként (az országos koronavíruskutatócsoport vezetőjeként) kezdett szerepelni, és ennek kifejeződése volt az is, amikor egyik legemlékezetesebb megszólalásában többes szám első személyben beszélt a járványgörbe ellapításáról.17 Nyár végén viszont már ismét a veszélyekről nyilatkozott, élesen szembemenve a kormányzati kommunikációval, amivel sikerült kiprovokálnia, hogy nyilvános miniszterhelyettesi dorgálást kapjon,18 melyet követően hosszabb időre eltűnni látszott a nyilvánosság elől. Hasonlóan érdekes volt a helyzete Szlávik Jánosnak, aki júniusban nyilvánosan fejezte ki kétségeit azzal kapcsolatban, hogy várható lenne egy súlyos második hullám,19 szeptemberben pedig a lakosság fegyelmezetlenségét kárhoztatta a második hullám kialakulásáért.20 De mindenkinél problematikusabb szerepet játszott az országos tiszti főorvos, Müller Cecília, aki – számos, a közösségi médiában nagy népszerűségre szert tett különös megnyilatkozása mellett – tavasszal többször is nyilvánosan azt mondta, hogy maszkviselésre legfeljebb a betegeknek lehet szükségük.21
Voltak persze olyan szakértők is, akik nagyon határozott intézkedéseket sürgettek, ám mivel a rezsim nem delegált nekik olyan döntési kompetenciákat, mint néhány más ország kormányai a saját vezető szakértőiknek, még csak azt sem lehetne mondani, hogy lett volna egy egyértelmű nyilvános alternatíva a kormányzat ellentmondásos, óvatos járványkezelése számára, amit a nyilvánosság a szakértők véleményével azonosíthatott volna. Nyilvánvaló, hogy egy sereg szakember állt a kormány rendelkezésé- re, s közülük többen tudhatták, mi történik. De plauzibilisnek tűnik, hogy a kormányzat a maga útját járta, és a szakértőknek csak nagyon alárendelt tanácsadói, illetve kommunikációs szerep jutott. Ez különösen egyértelmű volt augusztus végén, amikor a kormányzat hivatalos politikája és a szakértők nyilvános megszólalásainak tartalma között a legfeltűnőbb volt a kontraszt. Nyílt vita ebből azért nem lett, mert a már említett rendreutasítás mellett a kormány ekkoriban úgy tett a nyilvános kommunikációjában, mintha a szakértők által augusztusban jelzett veszélyek nem léteznének.
Ez volt az a környezet, amelyben a kormány a maga politikáját alakította. Arról, hogy ezt miként tette, korábban másutt írtam.22 Zárásként azonban érdemes felidézni két megszólalást, amelyek szerintem elég jól megvilágítják, hogyan is képzelhette el a maga válságkezelését a kormány. Az egyik idézet a miniszterelnöktől való, aki az alábbiakat mondta a parlamentben szeptember 21-én, a második hullám jelentette kihívással kapcsolatban:
Ízlés kérdése, ki mennyire hisz a matematikusoknak meg az orvosoknak, én a biztonság kedvéért azért ennek a kétszeresével számolok, tehát azt mondom, hogy a magyar egészségügynek ki kell bírnia azt, ha egyszerre 400 ezer ember fertőződik meg, ha nem 16, hanem 32 ezer ágyra van szükségünk, és azt is, ha nem 800, hanem akár többszöröse kell lélegeztetőkészülékből. […] A mai napon Magyarországnak 66 ezer kórházi ágya van, és ha kell, akkor további tábori kórházakat tudunk megnyitni. A tavasz folyamán kidolgozott vezénylési terv érvényben van, ennek lényege, hogy ha egy kijelölt kórházban elfogy a kapacitás, akkor egy következő lép be az ellátási körbe, ahová más intézményből irányítanak át egészségügyi dolgozókat, orvosokat, nővéreket és technikusokat. Minden eszköznek és minden azt kezelő egészségügyi szakembernek megvan a helye.23
A miniszterelnöki okfejtésnek számos érdekes vonása van: nemcsak a mély meggyőződés arról, hogy minden rendben lesz; nem is csak annak hangsúlyozása, hogy van terv; nemcsak az a voluntarista elképzelés, amit a kormányfő katonás szóhasználata sugall („vezénylés”), a rengetegszer elhangzó „kell” és a szakértők szavainak felülbírálása („ízlés kérdése”), hanem a nyilvánvalóan eltúlzott számok használata is. Ma már világos, hogy a magyar egészségügy teherbíróképessége messze alacsonyabb, mint amit ezek a számok sugalltak. S a miniszterelnök maga is meginogni látszott már abban, hogy mit bír el a rendszer.24
A másik idézet Palkovics Lászlótól való, aki áprilisban így írta le a kormányzati járványkezelés általa elképzelt modelljét:
A március tizenegyedikén kihirdetett veszélyhelyzet és rendkívüli jogrend keretében számos szigorító intézkedést, például a határzárat, a kórházi és házi karantént, a közösségi rendezvények leállítását, március huszonnyolcadikától pedig kijárási korlátozást vezettünk be. Mindennek az volt a célja, hogy a fizikai érintkezések drasztikus csökkentésével a lehető legjobban lassítsuk a járvány terjedését, és időt nyerjünk az egészségügyi rendszer felkészítésére, a szükséges kórházi kapacitások kiépítésére, a védőeszközök beszerzésére. Ez volt a „húzd meg” szakasz, amikor a vírus terjedését sikerült kordában tartani, de ezt a helyzetet a gazdaság lelassulása és a közösségi élet lefagyása, az emberek kimerülése miatt nem lehet sokáig tartani. Ezért tervezzük a jövő héttől az „ereszd meg” fázist, amikor fokozatosan, szigorú menetrend szerint enyhítünk a korlátozásokon, újraindítjuk az ország életét és a gazdaságot. A személyes kontaktusok számának növekedésével várhatóan nőni fog a fertőzöttek és a súlyos betegek száma, de az ő megfelelő ellátásukra már fel vagyunk készülve. Ha a járvány túllépne az előre meghatározott mértéken, akkor ismét jön a „húzd meg”, tehát szigorítunk, így megint lelassítjuk a vírus terjedését. Ezzel a csúszó szabályozással tudjuk kézben tartani a járványt, ez a logikája a kormányzati döntéseknek.25
Ízlés kérdése, hogy mennyire hiszünk az ilyen retrospektív beszámolóknak. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a tényleges döntéshozataltól mindez nagyon távol állt. Ám nagyon is el tudom képzelni, hogy Orbán nyílt voluntarizmusa mellett ez lehetett a másik modell, amellyel a kormány a politikáját önmaga előtt legitimálta. Az orbáni voluntarizmus azt sugallta, hogy a legnagyobb problémák is megoldhatók lesznek, mert „kell”, Palkovics „csúszó szabályozása” pedig azt támaszthatta alá a szemükben, hogy szabad lazítaniuk, mert képesek lesznek menet közben korrigálni a kisebb kisiklásokat, rugalmasan kezelni a kisebb kríziseket.
Úgy gondolom, kész csoda, hogy ez a kettős hozzáállás nem vezetett már tavasszal is súlyos egészségügyi katasztrófához, de meglehetősen jól magyarázza, miért vezetett ahhoz a második hullám idején.
1 Lásd például Lánczi András: Machiavellista vagyok, Válasz.hu, 2012. szeptember 24., http://valasz.hu/itthon/amit-mondott-velemeny-54803
2 Illés Gábor, Körösényi András, Gyulai Attila, Gátépítéstől az ultipartiig. A természet elleni játszma en- dogenizálása az Orbán-rezsimben = Vírusba oltott politika. Világjárvány és politikatudomány, szerk. Körösényi András, Szabó Andrea, Böcskei Balázs, ELKH TK Politikatudományi Intézet, Napvilág Kiadó, Budapest, 2020, 169–184.
3 Ádám Zoltán, Ultra-orthodoxy and Selective Voluntarism: How Did the Orbán Regime React to the First Wave of the Pandemic?, European Policy Analysis, 2020. november 22., https://onlinelibrary.wiley.com/doi/10.1002/epa2.1103.
4 Lásd például Árokszállásy Zoltán, Nyeste Orsolya, Ismét lezárták Magyarországot a koronavírus miatt – Mire számítsunk?, Portfolio.hu, 2020. november 13., www.portfolio.hu/gazdasag/20201113/ismet-lezartak-magyarorszagot-a-koronavirus-miatt-mire-szamitsunk-457232.
5 Lásd például Bolcsó Dániel, Utánajártunk a járványadatok legnagyobb furcsaságainak, Telex, 2020. december 3., https://telex.hu/koronavirus/2020/12/03/utanajartunk-a-jarvany-legfurcsabb-statisztikai-jelensegeinek
6 Vö. Kásler megtiltotta a kórházaknak, hogy a koronavírus kapcsán nyilatkozzanak, 24.hu, 2020. április 26., https://24.hu/belfold/2020/04/26/kasler-megtilt-koronavirus-korhaz.
7 Vö. Karácsony szerint a kormányhivatal téves tények alapján megalapozatlan következtetéseket vont le a Pesti útról, 444.hu, 2020. május 6., https://444.hu/2020/05/06/karacsony-szerint-a-kormanyhivatal-teves-tenyek-alapjan-megalapozatlan-kovetkezteteseket-vont-le-a-pesti-utrol.
9 Érezhetően felszabadult a hazai lakosság a korlátozások enyhítését követően, Ipsos, 2020. június 8., www.ipsos.com/hu-hu/erezhetoen-felszabadult-hazai-lakossag-korlatozasok-enyhiteset-kovetoen.
10 Belföldön nyaralunk, és visszatértünk a szájmaszkok használatához, Ipsos, 2020. augusztus 14., www.ipsos.com/hu-hu/belfoldon-nyaralunk-es-visszatertunk-szajmaszkok-hasznalatahoz.
11 Jánoskuti Levente, Smit, Sven, Nem mindegy, hogyan görbül, Index, 2020. április 25., https://index.hu/gazdasag/penzbeszel/2020/04/25/nem_mindegy_hogyan_gorbul.
12 Az első ilyen írások már április közepén megjelentek: Újraéled az európai autóipar, Infostart, 2020. április 14., https://infostart.hu/gazdasag/2020/04/14/ujraeled-az-europai-autoipar.
13 Guller Zoltán: a belföldi turizmusban minden eddigi rekord megdőlt a nyáron, Turizmus.com, 2020. augusztus 28., https://turizmus.com/szabalyozas-orszagmarketing/guller-zoltan-a-belfoldi-turizmusban-minden-eddigi-rekord-megdolt-a-nyaron-1171420
14 Felsmann Balázs, Mégis itt a V-típusú kilábalás? Biztatóak a júliusi áramfogyasztási adatok, G7, 2020. július 29., https://g7.hu/adat/20200729/megis-itt-a-v-tipusu-kilabalas-biztatoak-a-juliusi-aramfogyasztasi-adatok.
15 Kezd magához térni a belföldi turizmus az Erste bankkártyaadatai szerint, Növekedés.hu, 2020. július 8., https://novekedes.hu/hirek/erste-juniusban-mar-csaknem-annyit-fizettunk-bankkartyaval-mint-a-jarvany-elott.
16 Megbirkózunk a válsággal, Magyar Hírlap, 2020. április 28., www.magyarhirlap.hu/gazdasag/20200428-megbirkozunk-a-valsaggal.
17 Jakab Ferenc: „Úgy tűnik, a járványgörbét ellaposítottuk”, 444.hu, 2020. március 29. https://444.hu/2020/03/29/jakab-ferenc-ugy-tunik-a-jarvanygorbet-ellapositottuk.
18 Riogatásnak nevezte a miniszterhelyettes Jakab Ferenc virológus mondatait, HVG.hu, 2020. október 2., https://hvg.hu/itthon/20201002_orban_balazs_jakab_ferenc_virologus_koronavirus_jarvany.
19 Szlávik János: Nem valószínű, hogy az elsőnél súlyosabb lesz a második hullám, Népszava, 2020. június 19., https://nepszava.hu/3082138_szlavik-janos-nem-valoszinu-hogy-az-elsonel-sulyosabb-lesz-a-masodik-hullam.
20 Szlávik: A fegyelmezetlenség miatt jöhetnek a szigorítások, Medical Online, 2020. szeptember 4., http://medicalonline.hu/eu_gazdasag/cikk/szlavik__a_fegyelmezetlenseg_miatt_johetnek_a_szigoritasok
21 Müller Cecília: Ha nem vagyunk betegek, a maszk viselése még káros is lehet, 24.hu, 2020. március 6., https://24.hu/kozelet/2020/03/26/muller-cecilia-ha-nem-vagyunk-betegek-a-maszk-viselese-meg-karos-is-lehet.
22 Például Szűts Zoltán Gábor, Várhatjuk-e a kormánytól, hogy jól kezeli majd a járvány második hullámát?,Mérce, 2020. szeptember 9., https://merce.hu/2020/09/09/varhatjuk-e-a-kormanytol-hogy-jol-kezeli-majd-a-jarvany-masodik-hullamat.
23 Vö. www.parlament.hu/web/guest/ulesnap-felszolalasai?p_p_id=hu_parlament_cms_pair_portlet_
24 Orbán két hónapja még „szinte korlátlan” egészségügyi kapacitásról beszélt, 444.hu, 2020. november 9., https://444.hu/2020/11/09/orban-ket-honapja-meg-szinte-korlatlan-egeszsegugyi-kapacitasrol-beszelt.
25 Megbirkózunk a válsággal.
A cikk az Ellensúly 2020/3-4. számában jelent meg, amelyre előfizethet az ellensuly.hu/elofizetes oldalon.
