Miközben a 2020-as évet meghatározó járvány- és válsághelyzet számos, eddig nem látott sajátossággal bír, abból a szempontból nem vagy csak igen kevéssé különbözik más krízisszituációktól, hogy a politikai szereplőket alkalmazkodásra ösztönzi, valamint arra, hogy döntéseiket a közvélemény helyzetérzékelését meghatározó értelmezési keretbe helyezzék.
Körösényi András politológus professzorral Lakner Zoltán és Szűcs Zoltán Gábor beszélgetett arról, milyen eszközöket használnak a politikai vezetők a róluk kialakult percepció befolyásolására, vannak-e határai az értelmezésalakításnak, s hogy a járvány eddigi eseményei nyomán milyen következtetéseket vonhatunk le a politikusi magatartással kapcsolatban, különös tekintettel a hazai tapasztalatokra.
– Mennyiben más a pandémia és az annak nyomán kialakuló gazdasági válság politikai szempontból, mint bármilyen más válság?
– Sokan hasonlítják a jelenlegi járványt a száz évvel ezelőtti spanyolnáthához, akkor volt utoljára ilyen jellegű világjárvány, amely sok halálos áldozattal járt több kontinensen. Persze, a történelem során ezen kívül is rengeteg járvány volt, amelyek formálták is az adott korszak gondolkodását, társadalmát, politikáját, de a spanyolnátha volt a legutolsó, amihez a mostani hasonlítható. Ugyanakkor minden ilyen szituáció hordoz egyedi jegyeket. A mostani helyzet egyedisége, hogy a járvány generálta a gazdasági válságot, pontosabban a járvány elleni intézkedések generálták a gazdasági visszaesést. Nem is tudom, miért nevezik ezt gazdasági válságnak, hiszen nem a gazdaság, a piacgazdaság, a kapitalizmus működésének hibájáról van szó, tehát nem gazdaságon belüli oka van, hanem azon kívüli.
A politika generálta a gazdasági válságot azáltal, hogy a járvány miatt lezárásokat rendelt el. Az államok döntése volt tehát az, ami a gazdaság részleges leállásához vezetett. Az emberek persze maguk is féltek a járványtól, de ha csak az ő viselkedésükre van bízva a reakció, akkor kisebb lett volna a gazdasági teljesítmény visszafogása, mindenki eldöntötte volna, hogy egy ilyen helyzetben hogyan korlátozza a tevékenységeit, találkozásait.
Egészében azonban talán mégsem indokolatlan a válság elnevezés, mert valami olyan új dolog történt, ami megzavarja az addig megszokott működést, gazdasági és politikai értelemben egyaránt, s nincsen rá bejáratott megoldás, nem tudjuk, hogyan kell egy ilyen típusú szituációt megoldani, belőle kikerülni. Csak annyit tudunk, hogy majd valameddig eltart, és valamit tenni kell, aminek valamekkora ára van, de az csak menet közben derül ki, hogy mekkora. Sok országban gondolják azt, hogy az első hullámban alkalmazott visszafogás túlreagálás volt, nem kellett volna ennyire erős korlátozó intézkedéseket bevezetni. (Az interjú az újabb hazai korlátozó intézkedések bevezetése előtt készült – a szerk.)
– De vajon nem arról szól-e eleve a politikai vezetés, hogy természeti és gazdasági válságokból eredő problémákat old meg, s ezekhez az eseményekhez alkalmazkodva tartja fenn vagy módosítja saját agendáját?
– Dehogynem, a politikának részben éppen ilyen helyzetekre kell reagálnia. Az a bevett megközelítés a közbeszédben és a politikatudományban is, hogy megkülönböztetjük a normálállapotot – amikor nincs semmilyen válság, a dolgok úgy működnek, ahogy kell, a problémák és a konfliktusok ellenére – és a válságot. Ez a megkülönböztetés nyilván mesterséges és analitikus, de azért nem teljesen az. Ez a megkülönböztetés odáig is eljut, hogy egy válsághelyzet nemcsak gazdasági, hanem politikai vagy akár alkotmányos szinten is manifesztálódik valamilyen különleges jogrend hatályba lépésével, amikor rendkívüli felhatalmazást kap a végrehajtó hatalom, amint arra Magyarországon és másutt is volt vagy akár most is van példa a járvány kapcsán. Ez a megkülönböztetése a normalitásnak és a válságnak részben normatív jellegű is, tehát a normálállapotnak, annak, hogy minden szabályozott, a jogrend, a joguralom, a jogállam működik, a szabadságjogok biztosítottak, a végrehajtó hatalom megfelelő kontroll alatt van, s nem tesz szert rendkívüli hatalomra, tehát mindennek normatív értéke van.
A neoklasszikus közgazdaságtan bevezette a piaci egyensúly fogalmát, amely szerint a gazdaság egy önszabályozó rendszer, a folyamatok mindig az egyensúly irányába hatnak a normálállapot fennállása esetén. Ehhez hasonlóan a politikatudományban is van egy ilyen előfeltevés, hogy a normálállapotot alapul véve kell tekinteni a politikára, és az a helyzet, ami ebből kilép, ami ezt megzavarja, az a válsághelyzet. Én viszont azt gondolom, hogy a politikában sokkal kevésbé indokolt ez a normatív előfeltevés, sokkal kevésbé realista ez a felfogás. A politikában az egyensúly a kivétel; a politika természetes állapota a diszekvilibrium, vagyis az egyensúly hiánya. De egyébként Schumpeter azt mondaná, hogy a gazdaságtermészetes állapota is ez, mert az innováció mindig felborítja az egyensúlyt, és a vállalkozók, akik profitot akarnak realizálni, innovációra törekednek, ezért mindig próbálják aláásni a létező status quókat, hiszen az általuk előhozott újdonsággal áshatják alá a már létezőt.
Ez a politikában is így van. A politikusok szintjén vizsgálva a politikát, az a hatalom körül, a hatalomért folyik. Demokratikus, versenyjellegű helyzetekben – egyébként a nem demokratikus országokban is, csak ott ez gyakran nem válik nyilvánossá – az, aki éppen nincs hatalmon, érdekelt abban, hogy felbontsa a hatalmi status quot. Ahol ezek a konfliktusok nagyon meg vannak szelídítve, ott koalíciós játszmák zajlanak. Akik a kormányból kimaradnak, azok megpróbálják felborítani a koalíciót és bejutni a kormányba, mint ahogyan például azt a Borgen című dán sorozat kiválóan feldolgozza. Ha ez megtörténik, akkor kormányválság van, de a kormányválság a parlamentáris demokráciák normálállapota annyiban, hogy az egy szabályozott szituáció.
– Ha válsághelyzet innovációk, új módszerek miatt alakul ki, illetve a válság maga is életre hív új módszereket, akkor a válságintézkedések közül több az úgymond normálállapotban is – ha van ilyen – fennmarad majd? Másfelől, politikai szempontból fontos egy ponton deklarálni a válság végét, akkor is, ha az egyensúly hiányát tekintjük normálállapotnak. Hol lehet akkor a vége ennek a mostani válságnak, mi az a pont, amikor majd kihirdethető, hogy vége van? Amikor mindenkit beoltottak a Covid–19 elleni vakcinával?
– Igen, talán akkor. De ha visszagondolunk, a 2008-ban kezdődő pénzügyi válság évekig húzódott, s nem rémlik, hogy egy ponton bárki azt mondta volna, itt és most vége van. A különböző országokban eltérő is volt a lefolyása, így aztán a végpontja is eltérő lehetett. Kutatások során is felmerült, hogy meddig lehet válságkezelésről beszélni, írhatunk-e egy tanulmányban Orbán Viktor válságkezelő lépéseiről, vagy a tulajdonképpeni válságkezelést már végrehajtotta Bajnai Gordon? Nyilván ez bizonyos értelemben percepció kérdése, s egy kutatás számára persze meg tudjuk határozni a kritériumokat, hogy elválasszuk egymástól a válság- és nem válságidőszakokat. Mindenesetre azt szokták mondani gyakran, hogy a válság ugyan így vagy úgy elmúlik, de a rendkívüli intézkedések egy része marad. Magyarországra is igaz ez, gondoljunk csak a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet jogi formulájára, amit 2015-ben vezettek be, és ma is hatályban van. Giorgio Agamben ír erről, hogy a mi korunk egyik jellemző vonása, hogy a különféle válsághelyzetek miatt bevezetett rendkívüli intézkedések permanenssé váltak, habár nem vagyok abban biztos, hogy ez így teljes mértékben helytálló. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ha a végrehajtó hatalom jogkörei kibővültek, ezeket nehezen lehet visszavonni. Meg lehetett figyelni az első és a második világháborút követően is, hogy ezek a jogkörök nem mentek vissza a háború előtti szintre, s talán ezekkel a mostani válsághelyzetekkel is ez lesz majd. De ez inkább csak intuíció, a politika logikája alapján levont következtetés a részemről.
– Mi a helyzet a hazai, mostani válsághelyzet politikai megjelenítésével? Lehet egy pandémiának újfajta politikai értelmet adni?
– Amit a 2010 utáni Orbán-rezsim megfigyelése alapján mondhatok, hogy a Fidesz egy válsághelyzetben került hatalomra, de a pénzügyi válság Orbán egy jóval szélesebb válságnarratívájának csak az egyik eleme volt.
Aztán pedig ez a válságnarratíva, bár a pénzügyi válság elmúlt, megmaradt, noha mindig egy kicsit átalakult. Egy szinte permanens válságnarratíva jellemzi az Orbán-rezsimet. Biztosan vannak ebben hullámzások, de összességében fennáll egy nagy, átfogó „mesternarratíva”, aminek a középpontjában a szabadságharc fogalma áll. E köré rendezhetők ezek a változó politikai helyzetek. Orbánnak ez a mesternarratívája már 2010 előtt kialakult, és azóta is fennmaradt: minden, a szuverenitásért vagy a szuverenitás védelmében folytatott harc ebbe illeszthető bele, legyen szó Brüsszelről vagy a menekültválságról, és még sok egyébről. Véleményem szerint ez most is működik, mert a koronavírus-járvány időszakában is folytatódnak a konfliktusok Brüsszellel, illetve kicsit a koronavírust is be lehetett ebbe húzni mint kívülről érkező új ellenséget.
– De nem éppen az most a problémája az Orbán-rezsimnek, hogy csak egy kicsit lehet a koronavírust belehúzni a mesternarratívába? Hiszen ezt nem emberi tényezők hozták létre. Történt továbbá egy jelentős változás, hogy a gazdasági értelemben sikeres 2019-es év után teljesen másfajta kihívásokkal néz szembe a vezetés. Ez az összes felmerülő kérdés újrarendezését követeli meg, mert például valahogyan el kell számolni a második negyedéves 13 és fél százalékos gazdasági visszaeséssel. A korábbi konfliktusokban a másik oldalon saját ágenciával rendelkező, legyőzhető szereplők álltak, most meg egy vírus áll szemben a kormánnyal és az eddig bevált narratívájával. Bár a vírusválság egy külső tényező, a vele kapcsolatos politikai reakció a politikán belül jelent kihívásokat.
– Hadd kezdjem onnan a választ, hogy éppen most van készülőben egy kötet itt, a Politikatudományi Intézetben, amely a koronavírus-járvány politikai hatásaival foglalkozik, az első hullám tapasztalatai alapján.1 Ebbe a kötetbe készítettünk egy tanulmányt Gyulai Attilával és Illés Gáborral, és éppen ezt a kérdést tettük fel, amit most feszegetünk, a politikán kívülről érkező kihívás endogénná alakítását. 2020 februárjában még úgy tűnt, a következő hónapok nagy kérdései a börtönbiznisz és a roma szegregáció körüli viták lesznek, már napvilágot láttak az ezzel kapcsolatos nemzeti konzultáció első kérdései is. Biztosan több hónapra előre fel volt építve, le volt tesztelve, hogyan működik majd ez a kampány. Itt tartottunk év elején – közben persze Olaszországból már lehetett látni a képeket –, amikor ezt az egészet elsöpörte a koronavírus-járvány.
Mi azt vizsgáltuk ezzel kapcsolatban, hogyan reagált erre a változásra a kormány. A reakció első fázisa a vonakodás volt. A miniszterelnök láthatóan vonakodott attól, hogy a kialakított, felépített kommunikációs stratégia útjáról letérjen. Ez tartott egészen március 13-ig, addig a bizonyos péntekig, amikor a miniszterelnök egy reggeli interjúban elutasította az iskolák bezárását, majd egy esti nyilatkozatban bejelentette, hogy mégis így döntött.
Ebben szerepet játszhatott, hogy a magyarok sokat utaznak Olaszországba, Ausztriába, ezen keresztül érzékelték, hogy mi történik Magyarországon kívül a világban. Kialakult ennek hatására egy viselkedési nyomás, elkezdtek itthon is kicsit kiürülni az utcák, az óvodák, az üzletek. Úgy tűnt, hogy a kormány csak kullog az események után, pedig általában az a fő erénye, az teszi sikeressé, hatékonnyá, hogy képes alakítani a politikai folyamatok menetét, tudatosan új helyzeteket előidézni. Ez azonban egy exogén sokk volt, olyan, mint egy természeti csapás, mint Fukusima, egy árvíz vagy egy sáskajárás.
Nekünk az volt a kutatási kérdésünk, hogy ez vajon megváltoztatja-e az Orbán-rezsim működését, és azt találtuk, hogy a kormány relatíve nagy hatékonysággal endogenizálta ezt az exogén válságot, vagyis behúzta a politikába, politikaivá tette, átpolitizálta. Olyan mozzanatok által, hogy azt állította, a járvány külföldről jön, külföldiek hozzák be, veszélyes hordozói a migránsok, ezzel szemben aki megvédi a magyar embereket, az a kormány, s akik ebben nem segítenek, sőt ezt akadályozzák, támadják, az az ellenzék parlamentben és Brüsszel. Tehát viszonylag jól sikerült a már évek óta működő, a politikai ellenséget meghatározó narratívába behúzni a járványt, ha nem is az egész vele kapcsolatos kérdéskört. Ez több az ilyen helyzetekben előidézett bűnbakképzésnél (blame-game). Utóbbi minden kormány számára fontos, hogy a felelősséget egy válsághelyzetben szétterítse, a kialakult válság miatti negatív következményeket eltávolítsa saját magától, hogy amikor jönnek a választások, a választók ne őket hibáztassák még akkor se, ha rossz a helyzet. A koronavírus-járvány hazai átpolitizálása azonban túlment ezen. A járvány átpolitizálását az is lehetővé tette, hogy elég jól beleilleszkedett az orbáni permanens válság narratívába, ami hozzájárult ahhoz, hogy inkább a kontinuitás, mintsem a törés volt megfigyelhető a rezsim működésében.
– Valamiféle zavart azonban mégiscsak okozott, hiszen az előkészített ügyek elengedése és a koronavírussal való küzdelem politikai narratívájának beindítása egyáltalán nem sikerült azonnal.
– A politikai folyamatok uralását egyértelműen megzavarta, de egy fáziskésést követően a kormány visszaszerezte a politikai kontrollt, visszakerült az eseményeket uraló helyzetbe. Most, a második hullám idején ez talán már másképp van, de ezt most még nem láthatjuk át annyira sem, mint az amúgy még mindig nagyon közeli első hullám tanulságait. A probléma másik része a gazdaság. Számomra meglepő, hogy a második negyedévi nagy visszaesésnek és a nagyarányú munkavesztésnek legalábbis a nyár végéig nem volt komolyabb politikai hatása. Talán azért volt ez így, mert – más európai kormányokhoz hasonlóan – a magyar kormánynak is sikerült meglovagolnia azt, amit a politikatudományban rally round the flag hatásnak hívunk, aminek a veleje, hogy hogy ha a nemzetet külső támadás éri, akkor mindenki felsorakozik a vezetés mögött. Ennek a hatásnak nagyon jól megágyazott a járvány beleillesztése egy háborús retorikába. Nem volt véletlen, hogy a járvány elleni védekezést nem közegészségügyi kérdésként, hanem harcként tematizálta a kormány, amelyben meghatározható, ki az ellenség, kik a segítők és kik az árulók. Elvégre árulókról normálállapotban nem beszélhetünk, mindenki azt gondol és mond, amit akar, ha pluralizmus van és véleményszabadság, az áruló kifejezés akkor nyer értelmet, ha a nemzet számára nagy tétre menő küzdelmet folyatunk, amelyben vannak, akik az ellenség oldalra állnak.
– Míg az első hullám elején a viselkedési nyomás a lezárások felé hatott, ősszel az az elvárás tűnik erősebbnek, és ezt próbálja kielégíteni a kormány, hogy ő működteti az országot, s immár az ország működtetésének garanciájaként jelenik meg a kormány és személyesen a kormányfő. Ám miközben az emberek megélhetésének egyetlen biztosítékául tünteti fel magát, konkrétan a megélhetést könnyítő lépéseket a kormány nem tesz. Az is igaz, hogy egyelőre nincs is még politikailag megfogalmazódó szociális elégedetlenség. Összességében tehát akkor az egész válságkezelési narratíva sikere azon múlik, hogy a kormány mindig elé tud-e lépni az éppen kialakulóban lévő elvárásoknak, kialakítva egy új értelmezési mezőt? Létezhet olyan válság, ami olyan erővel rúgja be az ajtót, hogy hatástalanná válik a narratíva?
– Nehéz erre válaszolni, mert a válság sok tekintetben percepció, az észlelésen múlik, nem pedig konkrét kritériumok teljesülésén. Így tehát erre nincs általános válasz, ez mindig szituatív. Nem állítom, hogy nincs összefüggés a kemény tényekkel, amilyen a halálozás vagy valamilyen rendkívüli eltérés más országokhoz képest, de a fő kérdés, hogy a kormánynak tulajdonítják vagy sem a kedvezőtlen eseményeket. Mert ha nem, akkora népszerűsége, elismertsége nem fog változni, és működésben marad a narratívája. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a gazdasági visszaesés szinte mindig negatívan hat a kormány megítélésére, rombolja az újraválasztási esélyeket. A magyar választásokat vizsgálva, ez az összefüggés egy kivételével mindig fennállt a rendszerváltás óta, tehát a gazdasági bizalmi indexekkel együtt emelkedett vagy csökkent a kormány népszerűsége.
– Ha ennyire a percepció a meghatározó, akkor akár az is lehet egy kormányzati üzenet, hogy bár visszaesik a gazdaság, de azzal, hogy a kormány az, amely nem engedi teljesen leállni, még mindig neki köszönhető valami ennél is nagyobb baj elkerülése. Sokkal jobb a helyzet – mondhatják –, mint amit az ellenzék idézne elő azzal, ha leállítaná a gazdaságot, a hétköznapi életet. Tulajdonképpen elsősorban ezzel kampányol az Egyesült Államokban Donald Trump, és a magyar politikai életben is van egy ilyen eleme a járványkezelés körüli szembenállásnak.
– Igen, de azért hozzá kell tenni, hogy Trump járványkezelésének percepciója valóban nagyon rossz, amit kemény tények is alátámasztanak, ezt nehezebb megfordítani gazdasági érveléssel. Az amerikai elnök a járványt bagatellizáló politikusok közé tartozik, szemben azokkal, akik komolyan vették. Volt egy olyan vélekedés a sajtóban, hogy a populista politikusok vagy akiket annak szoktak nevezni – és Orbán Viktor élen jár ebben a csoportban, mindenütt így nevezik –, elutasítják a tényeket, bagatellizálják a járványt. De Orbán egyáltalán nem így viselkedett. Nagyon is komolyan vette a válságot a vonakodás időszakát követően, és ettől kezdve nagyon kemény technokrata elemek jelentek meg a kormány döntései között, mint az operatív törzs felállítása, szakértők felmutatása, konkrét intézkedések.
A védekezés az első hullámban az eredmények alapján sikeres is volt, akár a kormánynak volt ez köszönhető, akár nem. Néhány ilyen bagatellizáló politikusnak visszaesett a népszerűsége, de a többieknél a rally round the flag hatás érvényesült.
– Tavasszal, mire a kormány bevezette a korlátozó intézkedéseket, a gazdaság egy része vagy az oktatási intézmények egy része már spontán leállt. A gazdaságban meglazultak az ellátási láncok a más országokban is terjedő járvány miatt, itthon pedig az emberek, olvasva a híreket és tapasztalva a vírus terjedését a saját környezetükben, elkezdtek egy önkéntes visszavonulást. Ehhez képest a kormány az ősz folyamán azt mondja, azért nem lehet megint leállni, mert a tavaszi „lockdown” túl erős volt. Holott valójában akkor csak az események után ment, és szinte utólag hozott olyan intézkedéseket, és adott egy olyan értelmezést, amelyekkel elérte, hogy ágenciát tulajdonítsanak neki. És mivel ezt elérte, ma már a be nem avatkozást is tudatos lépéssornak tekintik a választók. Ennyire hatékonyan lehet menedzselni a percepciókat?
– Ezt a megközelítést annyiból vitatnám, hogy azért igenis voltak valódi korlátozó intézkedések tavasszal. A percepció mégiscsak a lockdown volt. Célhoz kötötten lehetett az utcán tartózkodni, ebből kifolyólag akár az országon belül utazni is, nem lehetett akármikor vásárolni menni, nem lehetett vendéglátóhelyekre beülni, nem volt ajánlott a nagyszülőket meglátogatni, és volt még egy halom más intézkedés, ajánlás. A percepciót nyilván lehet menedzselni, de azt túlzásnak érzem, hogy pusztán a percepciómenedzsment sugallta, hogy lezárás van, mert szerintem tényleg az volt.
Az más kérdés, ezt mi is írjuk a már említett új kötetben, hogy az intézkedések sokáig követő jellegűek voltak. Mint már említettem, az első szakasz volt a vonakodás, aztán jött a gátépítés, amikor az exogén sokkot a kormány megpróbálja kivédeni. Jött az a bizonyos péntek, amikor estére mégis úgy döntöttek, hogy bezárják az iskolákat. Ezek tipikusan adminisztratív jellegű, hatósági intézkedések voltak, nem annyira érdemiek. Volt ezenkívül a gazdasági mentőcsomag, aminek óriási füstje volt, és utána mindenki kereste, hol a mentőcsomag. Aztán ezen módosítottak valamennyire a gazdasági szereplők véleménye hatására. Tehát van a kormányban egy erős pragmatizmus, képes rugalmasan viselkedni. Ezt mutatja az is, hogy a vonakodást és a gátépítést követően jött a harmadik szakasz, az ultiparti.
Egyszer korábban azt mondta Orbán, hogy a magyarok olyanok, mint az ultijátékosok, ha valamit kitalál valaki, ultija van, ketten összefognak ellene. Ez most úgy nézett ki, hogy a kormány az, amely védi az országot, vele szemben vannak a kekeckedők, az ellenzék, Brüsszel, a kormánykritikus sajtó, amelyek összefognak ellene, akadályozzák, hogy kijátszhassa az ultit. Itt tehát a kormány már képes volt bizonyos mértékig endogenizálni, a politikai játszmába behúzni a járvánnyal kapcsolatos eseményeket. Ez önmagában ágencia. Ha szakpolitikailag nézzük, akkor persze fura dolgok, elhamarkodott döntések történtek a gátépítés szakasza alatt, főként a kórházak kiürítése húsvét táján. De a végső output, a megbetegedettek, a halottak száma viszonylag alacsony maradt. És ehhez már a második hullám eddigi európai tapasztalatai alapján hozzátehetjük, hogy ott sem alakult feltétlenül nagyságrendileg kedvezőbben, ahol például nagy energiákat fektettek a kontaktkutatásba – számos olyan tényező hatással lehet az adatokra, amelyekről jelenleg keveset tudunk. Az ázsiai országok esete is más, mert ott teljesen eltérő a miénktől az állam, a közösség és az egyén kapcsolata, valamint rengeteg közelmúltbeli járvány tapasztalatát alkalmazzák a gyakorlatban.
Mindezzel azt akarom mondani, hogy a szakpolitikai gyengeség vagy alacsony hatékonyság, a sajtó által megírt ezernyi ilyen történet nem írta felül a politikai narratívát. Amikor arról folyt a szó az elmúlt években, hogy mi vethet véget az Orbán-rezsimnek, gyakran felmerült, hogy ez valami rendkívüli, előre nem látható esemény lehet. Én magam egyszer azt válaszoltam egy sajtóinterjúban, hogy ehhez legalábbis csodára van szükség – ami poénkodásnak tűnhet, de csak félig volt az. Az interjúban ugyanis a politikai karizmáról beszélgettünk, és a karizma eredeti jelentése alapján csodaszerű jelenség, így annak az elvesztése ugyancsak a csodával határos.
Ez a járvány most nyilvánvalóan rendkívüli dolog, ami ezt a lehetőséget is magában hordozza. Ennél azonban szerintem a hatalomváltás esélye szempontjából fontosabb, hogy az ellenzék képes-e egységesen fellépni a választáson a Fidesszel szemben.
– Tudósként, kutatóként lehet-e arról mondani bármit, ami ma sokakat foglalkoztat, hogy a demokráciák vagy autokráciák kezelik-e jobban a válságot?
Mennyire igazolja egy válsághelyzet az egyszemélyi vezetést? Automatikusan vezéresedik-e egy válságkezelés során egy elnök vagy egy kormányfő attól, hogy erősek az erre irányuló elvárások?
– Nincs erre általános válaszom, de korábbi kutatások tapasztalata alapján azt szűrtem le, hogy egy természeti katasztrófa, terrortámadás, gazdasági válság során nagyban múlhat a válságkezelés hatékonysága azon, milyen szervezetrendszerrel, döntéshozatali mechanizmussal rendelkezik az adott vezető, illetve hogy miként működteti azt. Ami pedig az első számú vezetőre irányuló elvárást illeti, ez nyilvánvalóan fokozódik ilyen súlyú válságok esetében. Rá irányul elsősorban a figyelem, tőle várnak az emberek megoldást. A rally round the flag hatásban az is benne van, hogy a vezető mögött kell felsorakozni, hiszen ő reprezentálja a nemzet vagy az ország egységét, ő testesíti azt meg. Neki tulajdonítják a válság leküzdésének feladatát, az ezért folytatott küzdelemnek, az ország egységes érdekének ő a szimbolikus reprezentánsa ilyen helyzetekben. Azt hiszem, ez óhatatlanul így van. És ez a tulajdonítás a válságkezelés eredményének mérlegelésekor is működik valamennyire. Talán ezért is van az, hogy a gazdasági szavazásnál attól függetlenül a kormányoknak tulajdonítják a sikereket és a kudarcokat is, hogy a kormánynak mekkora tényleges szerepe volt egy gazdasági válság kialakulásával és lefolyásával kapcsolatban. A kormányok akkor is belebukhatnak egy ilyen válságba, ha az a politikához képest exogén tényezőkre vezethető vissza, mert az emberek a kormánytól várják a válság elhárítását és megoldását. Ha pedig a kormánytól, akkor személyesen a kormányfőtől, prezidenciális rendszerben az elnöktől, hiszen annyira perszonalizálódott mára a politika, hogy a választók eleve rájuk figyelnek.
– A nyári republikánus elnökjelölő konvención végig múlt időben beszéltek a válságról – ez egy egyértelmű és hatalmas méretű keretezési kísérlet volt a válságértékeléssel szemben, hogy ismét a Trump számára kedvező (korábbi) gazdasági adatokról lehessen beszélni az egyre koronavírus helyett. Ritkán találkozni ennyire szembeötlő, ilyen méretű és agresszív keretezési kísérlettel. Mennyire lehetséges szembemenni az események nyilvánvaló percepciójával? Meddig lehet elmenni az ilyen próbálkozásokkal, van-e határa a percepció átalakításának?
– Ez a konkrét példa valóban erős és nagyon érdekes, de számomra alapvetően nem tűnik meglepőnek. Az ugyanis az alaphelyzet, hogy a politikai diskurzusban egymással vetélkedő keretezési kísérleteket folytatnak. Nincs keretezésmentes politikai közeg, és a kutatások szerint ezeknek a kereteknek nagyon erős lehet a hatása. Inkább arról érdemes beszélni, hogy vannak sikeres és kevésbé sikeres frame-ek. Nyilván minél tehetségesebb egy politikai vezető vagy a stábja, annál hatásosabb frame-ekben tudják a mondandójukat megfogalmazni, míg mások erre kevésbé képesek. Ilyen értelemben a politikai beszéd mindig manipulál, vagy retorikailag, vagy a heresztetikával próbál manipulálni, vagyis új ügyeket vezet be, illetve megváltoztatja a napirenden lévő ügyek megítélésének szempontjait, új megvilágításba helyezi őket. Tehát nem meggyőzéssel, hanem a szituáció egy bizonyos fajta felállításával és értelmezésével operál. Mint amikor a kormány tavasszal az úgynevezett felhatalmazási törvényt benyújtotta, az egy heresztetikai manőver volt, mivel az ellenzéknek erre nem lehetett jó válasza: ha megszavazza, a saját választói csalódnak, hogyan lehet ezt támogatni, ha viszont nem szavazza meg, akkor más választói csoportok vélekednek majd úgy – a kormányzati narratíva hatására –, hogy az ellenzék a válságkezelést akadályozza. Ez egy tipikus heresztetikai szituáció, nem akarta az ellenzéket senki semmiről meggyőzni, csak úgy állították fel számára az alternatívát, hogy ne lehessen belőle jól kijönni. Ehhez hasonlóan a politikai taktikának egy alapvető, mindennapos eszköze például, hogy úgy kell nyilatkozni, ami alkalmas az ellenfél megzavarására, megosztására.
– De mégiscsak úgy tűnik, hogy vannak, akik ebben messzebbre mennek másokkal szemben, jellegzetesen a populistának nevezett politikusok.
– Én azokkal értek egyet leginkább, akik a populizmus problematikáját a politikai stílussal magyarázzák, itt látom a legnagyobb magyarázó erejét a fogalomnak. A konvenciók felrúgása, az erős, politikailag inkorrekt kifejezések használata, ahogy Benjamin Moffitt fogalmaz, a bad manners, ami jellemző rájuk. És talán ez is ide sorolható, hogy a tényeket kicsit zárójelbe teszik. Ahogy a válság mibenléte nem objektív dolog, hanem egy percepció, ebben az esetben is, ha valaki abban akar hinni, hogy a válság már elmúlt és a republikánusok a legjobbak, akkor egy a válságot múlt időbe helyező üzenet megerősítheti őt ebben a hitében. Nyilvánvalóan ez is a célja ennek a frame-nek. Elég szkeptikus vagyok abban, hogy a politikai diskurzusból ki lehetne zárni a manipulatív keretezési hatásokat. Biztos van közöttük erősebb és gyengébb, kulturáltabb és brutálisabb, van, ami kevésbé tűnik manipulatívnak, mint a másik, de már ez sem objektív megítélés kérdése.
A populisták azért tűnnek durvábbnak, mert ők azok, akik a status quót meg akarják kérdőjelezni. Sőt nekik meg kell kérdőjelezni a status quót, ha kívülről akarnak előzni.
– Az előzőekből kiindulva azt is mondhatjuk, az Orbán-rezsim működésének lényege a rendkívüli helyzetek előállítása meg a rendkívüli jelleg percepciójának kialakítása – ennyiből egy újabb rendkívüli szituáció éppenséggel meg is erősítheti, hiszen ehhez ért a leginkább a hatalmi dimenzió működtetését illetően. Van-e vajon mozgástere egy ilyen szituációban az ellenzéknek, bármely országban lehet-e a válságot éppen kezelni igyekvő kormányt kritizálni úgy, hogy az ellenzék ettől ne tűnjön szabotőrnek?
– A válsághelyzetben kialakuló rally round the flag hatás rövid-, legfeljebb középtávú, ami hosszabb távon fokozatosan elolvad. Ugyanakkor a politikai folyamatok megítélésére nyilván más tényezők is hatnak még egy ilyen kivételes szituációban is. Az ellenzék számára dilemma, hogyan tarthat távolságot a kormánytól, miként lehet kihátrálni bizonyos intézkedések támogatásából egy idő után. Gondolhatunk arra a történelmi esetre, amikor Winston Churchill a második világháborút követően elvesztette a parlamenti választást, pedig a modern kori brit történelemnek nyilvánvalóan karizmatikus hőse volt. Csakhogy éppen a háború megnyerését követően megváltozott a politikai szituáció, más kérdések váltak fontossá, a nagy háborús csaták megnyerése helyett a lakhatás és a szociális kérdések kerültek előtérbe, amelyekre Churchillnek már nem volt válasza.
De említhetünk más példákat is, eltérő kimenetekkel. Például Gerhard Schröder a 2002-es választások előtt az elbai árvíz kezelésével keltett maga iránt olyan elismerést, ami felhozta a népszerűségét, és ismét többséget tudott szerezni. Viszont Spanyolországban a 2004. márciusi terrortámadásba José Maria Aznar kormánya rövid idő alatt belebukott, mert kiderült, hogy félretájékoztatta a közvéleményt a merénylet okáról, és az ellenzék sikeresen tudta kikezdeni a kormány által képviselt narratívát.
Tehát ezek szituatív dolgok, amelyekből nehéz általánosítható következtetést levonni. Nyilván számít a válságkezelés, hogy mennyire sikeres, mi a percepciója. Számít az is, van-e olyan ellenzéki erő, amely valamilyen ágenciát, s olyan profilt képes felmutatni a kormányzati narratívával szemben, ami kihívást jelent. Magyarországon 2014-ben, 2018-ban ilyen ellenzék nem volt, mert nem tudott megoldást találni a saját fragmentáltságára és arra, hogy a választási rendszer az ellenzék töredezettségét becsatornázta a versengésbe, amivel szemben nem tudta politikailag megteremteni a matematikailag nyilvánvaló választ, az együttműködés létrehozását. Nyilván ebben az is benne volt, hogy a Fidesznek kétoldali ellenzéke volt, 2014-ben egyértelműen, 2018-ban már kevésbé, de azért még meghatározó mértékben. Ha az ellenzék a választásmatematikai feltételeket teljesíti, és képes saját agendával fellépni, akkor akár egy válság utáni, a rally round the flag hatást korábban élvező kormányt is jó eséllyel megbuktathat. A mai magyar helyzet annyiban speciális, hogy fennáll a médiaprobléma, a közmédia kormánypropagandát közvetít, és néhány más ilyen tényező is közismert, amelyek nehezítik az ellenzék helyzetét, de azt láttuk a 2019-es önkormányzati választásokon, hogy így sem lehetetlen az ellenzék számára, hogy sikereket érjen el. Ha Orbán ellenzéke politikailag egységes, a 2022-es választás nem eleve lefutott.
Körösényi András 1959-ben született Budapesten. Politológus, egyetemi tanár, eredeti végzettsége közgazdász. 1985-től oktatott az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, 2010 óta a Budapesti Corvinus Egyetem professzora. 2005–2009 között a Magyar Politikatudományi Társaság elnöke volt, 2010–2015 között az MTA Politikatudományi Intézetének igazgatója, 2012–2015 között az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont főigazgatója, jelenleg az intézet tudományos tanácsadója. Számos magyar és angol nyelvű publikáció szerzője, egyebek mellett Polányi- és Bibó-díjas, 2012-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje, 2014-ben az Akadémiai jutalomérem kitüntetésben részesült. Kutatási területei: plebiszciter politika, vezérdemokrácia, demokráciaelmélet, politikaelmélet, magyar politika. Legújabb könyve, amelynek társszerzői Illés Gábor és Gyulai Attila, Az Orbán-rezsim. A plebiszciter vezérdemokrácia elmélete és gyakorlata címmel 2020 végén jelenik meg az Osiris Kiadó és a Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézete közös gondozásában.
1 Vírusba oltott politika. Világjárvány és politikatudomány, szerk. Körösényi András, Szabó Andrea, Böcskei Balázs, ELKH TK Politikatudományi Intézet, Napvilág Kiadó, Budapest, 2020.
