A 2019-es európai parlamenti választások tétje és jelentősége
A mértékadó politikatudományi szakirodalom szerint az Európai Parlament képviselőinek megválasztása politikai jelentőségét tekintve klasszikusan a másodrendű (second-order) választások közé volt besorolható.[1] Az európai képviselők 1979 óta tartó közvetlen választásának története során a 2019-es EP-választások lesznek az elsők, amelyek már egyértelműen first-order választásnak minősíthetők. Ez alapvetően két okra vezethető vissza. Egyrészt a tagállami pártrendszerek válsága (Franciaország, Olaszország), illetve átalakulása miatt, továbbá az euroszkeptikus-populista erők előretörése és az integrációellenes céloknak a populista mobilizációs diskurzusban betöltött szerepe okán az európai integráció működésével és jövőjével kapcsolatos konfliktus a mérsékelt mainstream és a populista pártok között feszülő törésvonal egyik meghatározó elemévé vált. E konfliktus kihordásához pedig magától értetődő terepet nyújt az Európai Parlament tagjainak megválasztása. Ebben az értelemben ironikus módon pont az integrációellenes populista mobilizáció járulhat tevékenyen hozzá az európai szintű képviseleti demokrácia jelentőségének, illetve a választói részvételnek a növekedéséhez. Másrészt a következő Európai Parlament összetétele valóban sorsdöntőnek bizonyulhat az integráció további fejlődése szempontjából, és meghatározhatja, hogy a populista retorikai eszköztárból ismert „cselekvésképtelen EU” önbeteljesítő jóslatnak bizonyul-e. Amennyiben az euroszkeptikus populista pártok képviselőinek aránya közel kerül az egyharmados blokkoló kisebbséghez, az alapjaiban akaszthatja meg az Európai Unió belső reformfolyamatát és áshatja alá külpolitikai cselekvőképességét. Ugyan az EP egyedüli döntéshozatali kompetenciája csekély, társjogalkotóként és az Európai Bizottság megválasztásában betöltött szerepén keresztül hatása az uniós politikákra és a többi intézményre korántsem lebecsülendő. Bár kampányízűen hangzik, de az integráció iránt eddig legelkötelezettebb intézmény föderalista küldetéstudatának meggyengülése alapvetően járulhat hozzá ahhoz, hogy Európa újra a nemzeti utak zsákutcájába kormányozza önmagát.
Blokkoló kisebbség
A 2019-es választások elsődleges tétje tehát az Európai Parlament, illetve az Európai Unió egésze cselekvőképességének a megőrzése. Az érvényben lévő uniós döntéshozatali eljárások alapján az EP maga ugyan csekély önálló döntéshozatali kompetenciával rendelkezik, társjogalkotói és költségvetési szerepéből kifolyólag azonban jelentős hatással bír az uniós döntéshozatal egészére.
A Poll of Polls projekt integrált, európai szintű közvélemény-kutatási adatai alapján[2] az euroszkeptikus-populista pártok mandátumaránya 20 és 30 százalék között mozgott az elmúlt hónapok során, attól függően, hogy mely pártokat soroljuk a fenti kategóriába. A jelenlegi három euroszkeptikus EP-frakció közül kettőt, az Európai Konzervatívokat és Reformistákat (ECR), valamint a Szabadság és Közvetlen Demokrácia Európáját (EFDD) alapvetően érinti az Egyesült Királyság kilépése az Európai Unióból, mivel az ECR esetében a brit konzervatív Toryk, az EFDD esetében pedig a Függetlenségi Párt (UKIP) adja a tagság meghatározó részét. Mivel a frakcióalakítás szabályai (minimum 25 képviselő legalább 7 tagállamból) a 2019 után hivatalba lépő EP-ben is változatlanok maradnak, ez az összmandátumszám 751-ről 705 főre csökkenése következtében azt jelenti, hogy a frakcióalakítás relatíve nehezebbé válik. Részben a fenti okokból, részben egyéb formálódó politikai szövetségek, például a Salvini–Orbán–Kaczyński-tengely miatt a májusi EP-választásokat követően jelentős mozgás várható ebben a politikai spektrumban.
Fontos hangsúlyozni, hogy a parlamenti folyamatok részleges vagy teljes blokkolásához nincs szükség sem egy egységes euroszkeptikus szuperfrakció létrehozására, sem pedig az egyharmados matematikai arány tényleges elérésére. Az elérhető pénzügyi támogatás maximalizálásának igénye mellett a három euroszkeptikus csoportosulás tagjai között meglévő, nyilvánvaló politikai konfliktusok és programatikus ellentétek is jelentős szerepet játszottak abban, hogy hasonló közös formáció nem jött létre az elmúlt ciklusok során. Ez a keretrendszer pedig alapvetően változatlan marad a 2019 utáni időszakban is, miközben a nemzeti szinten politikai riválisnak, adott esetben egymás fő kihívóinak tekinthető pártoktól, mint amilyen például az olasz Északi Liga – jelenleg a jobboldali-radikális Nemzetek és Szabadság Európájának (ENF) a tagja – és az Öt Csillag Mozgalom (EFDD), aligha várható el, hogy európai szinten közös frakciót alakítsanak.
Ugyanakkor egy esetről esetre koordinált blokkoló magatartáshoz egyáltalán nincs szükség közös programra és szervezeti struktúrára, hiszen az nem igényel mást, mint a bizottsági és plenáris szavazatok összehangolását. Sőt, mint fentebb utaltam rá, nincs szükség tényleges matematikai blokkoló kisebbségre sem. Egy 20 százalék körüli, destruktívan viselkedő politikai erőcsoport ugyanis kiugró mértékben növelheti a konszenzuskereső folyamatok komplexitását és politikai költségét. Hiába lesznek az Európai Néppárt (EPP) és a Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége (S&D) továbbra is a legnagyobb politikai erőcsoportok az Európai Parlamentben a maguk várhatóan 25 és 18 százalék körüli frakcióerejével, együttes erejük már messze elmarad a korábbi abszolút többségtől, így az eddigi EPP–S&D „nagykoalíciós politika” az EP-ben biztos nem lesz folytatható. Egy fragmentáltabb Európai Parlamentben az eddiginél sokkal szélesebb, a liberális ALDE-n és a zöldeken is túlnyúló, adott esetben az antikapitalista Egységes Európai Baloldal/Északi Zöld Baloldalt (GUE/NGL) is magában foglaló, a mérsékelt konzervatív pólustól a radikális baloldalig terjedő pártpolitikai koalíciókra is szükség lehet egyes szenzitív kérdésekben a döntéshozatalhoz szükséges kétharmados parlamenti többség biztosításához.
Ilyen széles körű politikai konszenzusok kialakítása azonban nemcsak időigényes és (tekintettel a választói elvárásokra) politikailag költséges, de olykor szinte lehetetlen, hiszen bizonyos kérdéskörökben, mint például a kereskedelempolitika, a GUE/NGL legalább annyira éles ellenzője az Európai Unió által megkötött szabadkereskedelmi egyezményeknek, mint a jobboldali euroszkeptikus-populista frakciók. Ráadásul az ilyen jellegű, szinte minden nem euroszkeptikus-populista erőt magában foglaló nagykoalíciós politika pont azt a populista diskurzust erősíti, amely szerint a mainstream, illetve progresszív pártok között lényegében nincs igazi különbség, így valódi alternatívát csakis a radikális változásokat ígérő populista pártok jelentenek.
Vagyis az euroszkeptikus-populista pártok előretörése kétszeresen is önbeteljesítő jóslatnak és – megfelelő politikai ellenszer híján – öngerjesztő folyamatnak bizonyulhat. Egyrészt blokkolva az Európai Parlament döntéshozatali folyamatait, tevőlegesen hozzájárulhatnak ahhoz az állapothoz, hogy az Európai Unió valóban nem lesz képes hatékony válaszokat adni az őt érő kihívásokra, amit populista részről aztán ismét politikai fegyverként és kampányeszközként használhatnak fel a saját céljaikra. Erre a menekültválság kontextusában az Orbán–Salvini-tandem dinamikája már eddig is tökéletes példát szolgáltatott.[3] Másrészt a populisták előretörése olyan széles politikai koalíciókat tehet szükségessé a döntéshozatali folyamatok által megkövetelt többség kialakításához, ami tökéletesen illeszkedik ahhoz a populista narratívához, hogy a mainstream és progresszív pártok nem képviselnek valódi demokratikus alternatívát egymással szemben. Ráadásul a meghatározó programpontok feladása a szükséges kompromisszumok érdekében tovább növelheti az elégedetlenséget az érintett mainstream és progresszív pártok választói körében.
Intézményi áttétek
Számos elemzés érvei között szerepelt az elmúlt hónapok során, hogy nem szabad túlértékelni az EP-választások hatását, hiszen az Európai Bizottságnak és a tanácsnak az uniós döntéshozatalban játszott meghatározó szerepe miatt az EP politikai súlya amúgy is relatíve korlátozott. Ráadásul ezen érvek szerint mivel az Európai Tanács felelős a fő politikai irányvonalak meghatározásáért, a bizottság pedig a szakpolitikai és jogalkotási kezdeményezésekért, az euroszkeptikus-populista jobboldal EP-n belüli zavaró hatása aligha terjedhet ki az uniós intézményrendszer egészére.
Sajnálatos módon ez az érvelés figyelmen kívül hagy két tényezőt. Egyrészt az Európai Parlament tényleges társjogalkotói státusát és szerepét a bizottság megválasztásában, másrészt azt, hogy az EP összetételét meghatározó politikai folyamatok nemzeti szinten éppúgy jelen vannak számos tagállamban is, komoly hatást gyakorolva a nemzeti szintű politikára, a nemzeti kormányok összetételére és ezáltal a bizottság és a tanács működésére is. Szemben az előző parlamenti ciklusokkal, amikor a second-order választások egyik tipikus jellemzőjeként az EP-választások során leadott protesztszavazatok száma messze meghaladta a nemzeti szinten leadott hasonló szavazatokét, ma már azt láthatjuk, hogy számos országban az euroszkeptikus-populista pártok támogatottsága nemzeti szinten is megközelíti az EP-választásokra projektált értékeket.
A bizottság és a tanács működése szempontjából elsődlegesen nem a populista pártok választói támogatottsága, hanem esetleges kormányzati szerepvállalásuk a meghatározó tényező. Míg ugyanis egy erős, de ellenzékben lévő euroszkeptikus-populista párt, mint a francia Nemzeti Tömörülés (korábban Nemzeti Front) vagy a német AfD csak közvetve, a közvélemény és a politikai diskurzus alakítása által tud nyomást gyakorolni a kormány – adott esetben a tanácsban is képviselt – álláspontjára, addig kormányzati pozícióban ez a hatás már közvetlen. A 2019 őszén megalakuló új Európai Bizottságba már várhatóan nemcsak egy illiberális, a saját országát erősen autokratizáló kormány fog biztost delegálni, hanem kettő. Az őszi parlamenti választásokra és azok jelenleg kétesélyes kimenetelére tekintettel ugyanis a lengyel kormánypárt, a Jog és Igazságosság vélhetően mindent el fog követni, hogy még a legkésőbb novemberben megtartandó választások előtt kijelölje a következő öt évre az Európai Bizottság lengyel tagját. Ráadásul a jelenlegi helyzetben nem csak a kelet-közép-európai tagállamok biztosjelöltjeit övezheti komoly aggodalom. Az Északi Liga és az Öt Csillag Mozgalom alkotta olasz kormány jelöltje legalább akkora fejfájást okozhat majd a Berlaymont-ban, mint adott esetben az Osztrák Néppárt és a Szabadságpárt alkotta kormánykoalícióé.
Természetesen az Európai Bizottság tagjai függetlenek, nem képviselhetik az őket delegáló tagállam érdekeit, a biztosi kollégium pedig konszenzussal hozza a döntéseit. Csakhogy pont ezek az elvek kerülhetnek erős nyomás alá az elkövetkező hónapokban-években. Tekintettel a bizottság és egyes tagállamok között sűrűsödő konfliktusokra, mint például az olasz költségvetési deficit körüli vita, nagyon nagy lesz a kísértés a kormányon lévő euroszkeptikus-populista pártok számára, hogy olyan személyeket jelöljenek az Európai Bizottság tagjának, akiknek a függetlensége kívánnivalót hagyhat maga után, és akik adott esetben hajlandók lehetnek a bizottságon belül tagállami érdekek képviseletében is fellépni. Az a tény, hogy ők immár nem elszigetelt, magányos harcosként lesznek jelen a biztosi kollégiumban, hanem adott esetben egymás támogatására is számíthatnak, csak fokozza ezt a kísértést.
Az alkalmatlan, személyes integritásukban és függetlenségükben megkérdőjelezhető jelöltek kiszűrése elsősorban az Európai Parlament szakbizottságainak a feladata, amelyek a biztosjelöltek meghallgatását végzik. Csakhogy az EP-választások következtében ezekben a testületekben éppúgy megnő az euroszkeptikus-populista erők befolyása, hiszen a bizottságok összetétele alapvetően a plenáris erőviszonyokat tükrözi. Ennek következtében az euroszkeptikus-populista erők sikerrel relativizálhatják a magyar, lengyel vagy olasz biztosjelölteket érő kritikát, vagy közel egyharmados arányukkal – egyfajta tit for tat stratégia részeként – maguk is éles kritikával illethetik egyes biztosjelöltek személyét, negatívan befolyásolva azok bizottsági értékelését. Ez akár oda is vezethet, hogy valamiféle tranzakcionista alku keretében az EP-nek tolerálnia kell a populista kormányoknak a meghallgatásokon adott esetben gyenge teljesítményt nyújtó jelöltjeit is, hogy a biztosi kollégium egészét sikerrel megválaszthassák. A dilemma ebben az esetben is ugyanaz, mint fentebb. Ha a mainstream pártok nem képesek természetes ellentéteiket és különbségeiket félretéve egységes álláspontot képviselni, szinte biztosra vehető, hogy az euroszkeptikus-populista pártok a korábbiakhoz képest jóval nagyobb befolyást fognak gyakorolni a biztosjelöltek meghallgatása, illetve a bizottság összetételének meghatározása során. Ha pedig létrejön egy ilyen antipopulista egységfront, az arányaiban hatalmas politikai költséggel jár az érintett pártok számára, és megerősíti a populista erők saját áldozatszerepükről szóló narratíváját.
A bizottság elnökének megválasztása és a biztosi testület jóváhagyása az EP abszolút többségét igényli, vagyis a 705-ből 353 mandátumot. A Néppárt, a szocialisták és a liberálisok megállapodása esetén, amelynek létrejötte jó eséllyel vélelmezhető, ez a parlamenti támogatás garantálható. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a bizottsági meghallgatások során az euroszkeptikus-populista pártok ne gyengíthetnék egyes szenzitív szakpolitikai területek, mint a menekültügy vagy a kereskedelem élére szánt biztosjelöltek pozícióit, és ebből adott esetben ne kovácsolhatnának politikai tőkét a nyilvánosságban vagy ne használhatnák azt a későbbiekben tranzakcionista alapon.
Szakpolitikai áttétek
A bizottság megválasztásán túlmenően számos olyan szakpolitikai terület létezik, ahol komoly zavaró hatást fejthet ki a populista-euroszkeptikus erők térnyerése. Az egyik ilyen az Európai Unió 2021 és 2027 közötti hosszú távú pénzügyi perspektívájának (Multiannual Financial Framework – MFF), illetve az EU éves költségvetéseinek a kérdése.
Az Európai Parlament az MFF-et hozzájárulási eljárás keretében, vagyis abszolút többséggel hagyja jóvá. És bár az EP maga is részt vesz tárgyaló félként az MFF-kompromisszum kidolgozásában, annak méretére és költségvetési prioritásaira mindezek ellenére nem túl jelentős a befolyása.[4] Ezzel szemben az uniós alapok működését szabályozó úgynevezett MFF végrehajtási rendeletek már „rendes” uniós jogszabályok, melyek a jogalkotási eljárás hatálya alá esnek. Ezek ugyan nem írhatják felül a tagállamok állam- és kormányfőinek konszenzusával már elfogadott költési célokat és pénzügyi ráfordításokat, pusztán a költési szabályokat határozhatják meg, de jelentőségük mégsem lebecsülendő.
Az Európai Bizottság javaslata alapján ugyanis pont ilyen formában kerülne sor például a jogállamisági kondicionalitás (rule of law conditionality) bevezetésére az uniós kohéziós források elosztásában. Ez alapján 2021-től felfüggeszthetők lennének a kohéziós kifizetések azon tagállamok felé, ahol a jogállamiság állapota miatt nem garantálható a támogatási források átlátható, a jogszabályoknak megfelelő és célszerű felhasználása. Mivel nem pusztán az euroszkeptikus-populista, hanem más szuverenitáspárti vagy egyszerűen csak negatívan érintett tagállami erők is a kondicionalitás ellen foglalnak állást, könnyen kialakulhat az egyharmados blokkoló kisebbség, ami megakaszthatja a kezdeményezést a jogalkotási trialógus[5] során.
Egy ilyen kudarcnak ráadásul messzemenő hatása lenne, és nemcsak magyar szempontból nézve, hiszen azt az egyetlen uniós jogi eszközt pacifikálná, amely a jelen helyzetben objektív nyomást lenne képes gyakorolni a kelet-közép-európai autokratizálódó tagállamokra, és képes lehetne megváltoztatni illiberális elitjeik költség-haszon kalkulációit.[6] Mindezek fényében egyáltalán nem szükséges, hogy a leginkább érintett kormányok, mint a magyar és a román, vétóval fenyegetve aláássák saját MFF tárgyalási pozícióikat. Az EP-választási eredmények ismeretében, ha valóban közel kerülnek az euroszkeptikus-populista erők a blokkoló kisebbség parlamenti küszöbértékéhez, Orbán Viktor és Liviu Dragnea akár hátra is dőlhetnek, hiszen kis szervezőmunkával jó eséllyel a parlamentben is pacifikálni tudják majd a jogállamisági kondicionalitást, nem kell ehhez a tanácsi konfrontáció vagy vétó kényelmetlen és adott esetben politikailag veszélyes útját választaniuk.
Számos egyéb szakpolitikai területen fogja még éreztetni a hatását az euroszkeptikus pártok megerősödése, elsősorban olyan területeken, ahol a mérsékelt mainstream pártok álláspontjai között jelentős konfliktusok tapasztalhatók. Ilyennek tekinthető a külkereskedelem kérdése, ahol nemcsak a jobb-, de a baloldali populisták és tradicionálisan a zöldpártok is a szabadkereskedelmi egyezmények éles kritikusaiként lépnek fel. Mivel a kereskedelmi egyezmények, így a jövőbeli uniós–brit kereskedelmi egyezmény is a Parlament jóváhagyását igénylik, a politikai közép konszenzusa híján jó esélyük lehet az euroszkeptikus-populista erőknek, hogy nyomot hagyjanak az elkövetkező évek uniós kereskedelempolitikáján, és esetlegesen protekcionista irányba befolyásolják azt. A külkapcsolatok területén, tekintettel számos populista párt ismert ruszofil attitűdjeire, megnehezíthetik az Oroszországgal szembeni szankciós rezsim fenntartását, növelhetik annak politikai költségeit. Nagy hatással lehetnek az EU menekültügyi reformjának a jövőjére, elsősorban a kérdésről folytatott politikai vitának maradéktalanul a biztonságpolitikai mezőbe helyezése által (securitization), és az EP költségvetési hatáskörénél fogva alááshatják vagy az eredeti céljukkal nem összeegyeztethető, például határőrizeti vagy visszafogadási feltételekhez köthetik az EU fejlesztési forrásainak az elköltését. Bár ez első hallásra akár még az unió rövid távú érdekeivel összhangban állónak is tűnhet, közép- és hosszú távon azonban egyáltalán nem a migrációs nyomás csökkentésének irányába hat, ha a fenntartható fejlődés feltételeinek megteremtése és a társadalmi szegénység csökkentése helyett az afrikai országoknak például a határőrizetre kell jelentős forrásokat szánniuk. Arról nem is beszélve, hogy ezeknek a jelenleg többnyire átjárható határoknak a „megkeményedése” milyen mértékben gátolja majd az áruk és a munkaerő áramlását regionális szinten, hasonlóan ahhoz, ahogy a belső határellenőrzések visszaállítása tenné ezt az Európai Unió esetében.[7]
Végül, de nem utolsósorban egy magyar nézőpontból kifejezetten jelentős kérdésben, az uniós alapértékek védelme területén is jelentős változást hozna az euroszkeptikus-populista erők előretörése. Az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikke, amely az uniós alapértékek súlyos megsértésének veszélyét vagy tényét hivatott megállapítani és adott esetben szankcionálni, szintén az EP-képviselők kétharmadának a támogatását igényli. Magyarország esetében látható volt, hogy a demokrácia és a jogállamiság állapotának megítélése nem objektív tényezők mentén történik, és nem mentes a pártpolitikai konfliktusok és lojalitások torzító hatásától sem. Ennek köszönhető, hogy bár a 7. cikk szerinti eljárás alkalmazása az Alaptörvény negyedik módosításának elfogadásakor, 2013 tavaszán már felmerült lehetőségként, ehhez képest 2018 szeptemberéig még több mint öt évnek kellett eltelnie, mire az Európai Néppárton belüli, a magyar üggyel kapcsolatos törésvonal lehetővé tette a kétharmados parlamenti többség kialakulását és az eljárás elindítását. A 7. cikk szerinti eljárás, hasonlóan az EU jogalkotási eljárásához, ugyancsak az Európai Parlament és a tanács együttdöntését igényli. Az euroszkeptikus-populista erők tárgyalt előretörése oda vezetne, hogy a jövőben a 7. cikk szerinti döntéshozatalnak nemcsak a tanácsi ága – amely a konszenzuskényszer miatt már jelenleg sem teszi lehetővé szankciók kirovását –, de a parlamenti dimenziója is lebénulna. A Néppárton belül mindig jelenlévő tradicionálisan szuverenista erők (például a dánok) és a populisták együtt könnyűszerrel elérhetik az egyharmados arányt. Ám a mérsékelt-progresszív erők teljes egyetértése sem tenné lehetővé a jövőben olyan elhajló, az uniós alapértékeket súlyosan megsértő kormányok szankcionálását, amelyek pártjai valamelyik nagy európai pártcsaládhoz tartoznak. Ez nemcsak a Fidesz EPP-tagságának fenntartása miatt vet árnyékot a jövőre, de a Román Szociáldemokrata Pártnak vagy a jövőben nem teljesen kizárható módon a szlovák Smernek az európai szocialisták soraiban elfoglalt pozíciója miatt is.
Globális kihívások
Közhelyszámba megy, hogy az európai integráció válságokon keresztül fejlődött, és a tagállamok együttműködésének elmélyítése által mindig megtalálta a kiutat az aktuális válságból. Az üres székek politikájának vagy az euroszklerózisnak az időszakát is túlélték a közösségek, pedig az első okozta válságtól messze elmaradna a populista blokkoló kisebbség hatása az uniós döntéshozatalra. De bármennyire szívmelengetőek és a maguk módján megnyugtatóak is az ilyen bölcsességek, sajnos kevéssé vetnek számot Európa globális környezetének és az európai államok politikai képességeinek az alapvető megváltozásával.
Ma még – az Egyesült Királyság kilépéséig – az Európai Unió a világ legnagyobb kereskedelmi hatalma, amely megelőzi az Egyesült Államokat és Kínát is úgy az árukereskedelem, mint a szolgáltatások területén, és bizonyos számítási metódusok szerint a nominális GNI tekintetében is.[8] Ez a gazdasági teljesítmény pedig jórészt az egységes piac integráltságának köszönhető, amibe beleértendők a szűk értelemben vett Single Market-szabályozáson túl a monetáris unió eredményei és hatásai is. Az integráció keretén belül nyújtott nemzetgazdasági teljesítmények nem értelmezhetők, nem ültethetők át egy az egyben ezen a kereten kívülre. És ugyanez fokozottabban igaz a politikai súly terén is. Aki a nemzetek Európájának jelszava alatt az integrációval szemben a tagállamok szuverenitásának erősítését tűzi a zászlajára, az hasonló ahhoz, mintha valaki azért kampányolna, hogy I. világháborús technológiával harcoljunk ellenfeleinkkel korunk háborúiban.
A 2008 óta eltelt tizenegy évben az Európai Unió globális környezete gyökeresen átalakult, és nem pozitív irányba. Alapvető csapások érték az európai biztonsági rendszert és ezáltal az EU biztonságpolitikai környezetét. 2014-ben – a II. világháború óta először – egy európai állam elfoglalta és annektálta egy szomszédos ország területét, melynek sérthetetlenségét egyébként nemzetközi egyezményekben is garantálta. Az Ukrajna elleni orosz agresszióval párhuzamosan Oroszország katonai értelemben fenyegeti a balti államok biztonságát, és minden rendelkezésére álló eszközzel gyengíteni próbálja az európai demokráciák és az Európai Unió belső kohézióját. Mindeközben pedig arra törekszik, hogy fenntartsa energiakereskedelmi partnerei függő viszonyát és ezáltal nyomásgyakorlási képességét számos EU-tagállamra.
2016 óta az Egyesült Államokból érkező, hol ellentmondásos, hol félreértelmezhetetlen jelzéseknek köszönhetően megingott a transzatlanti biztonsági garanciákba vetett európai bizalom. Ez fontos kezdeményezéseket indított el ugyan az Európai Unió biztonsági és védelmi autonómiájának megteremtése irányába (PESCO, EDF), de tényszerűen továbbra is a NATO az európai biztonság fő letéteményese. Mindeközben a közép-hatótávolságú nukleáris fegyverek korlátozásáról szóló egyezmény (INF Treaty) felmondásával az Egyesült Államok olyan helyzetet teremtett, amely a nyolcvanas évekhez hasonlóan nukleáris fegyverkezési spirálhoz vagy, ami még rosszabb, orosz fölényhez vezethet Európában. Miközben az Európai Unió részéről nem várható önálló nukleáris elrettentő potenciál kialakítása, és e tekintetben az EU-/NATO-tagok az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország elrettentő képességeire vannak utalva, aközben az EU folyamatosan távolodik transzatlanti szövetségesétől. Bár elemi európai érdek lenne minél többet átmenteni a transzatlanti kapcsolatokból a Trump utáni időszakra, az elhidegülési folyamat nehezen feltartóztathatónak tűnik.
Ennek másik fő oka az Egyesült Államok kihátrálása a liberális szabadkereskedelem globális rendszere mögül, aminek következtében fenyegető közelségbe került az európai–amerikai kereskedelmi háború lehetősége. Bár a dezindusztrializáció valóban komoly társadalmi károkat okozott az Egyesült Államokban és Nyugat-Európa egyes részein, ebből még nem következne szükségszerűen a multilaterális nemzetközi politikai és kereskedelmi rendszer alapjainak a felszámolása.
A nemzetközi szabadkereskedelem rendszere valóban nagyarányú globális gazdasági kiegyenlítődéshez és a vezető nyugati országok pozícióinak gyengüléséhez, relativizálódásához vezetett az elmúlt évtizedekben. Ugyanakkor a nemzetközi szabadkereskedelem emellett egy globális békeprojekt is volt, amely a nemzetközi kereskedelmi konfliktusok részleges depolitizálása által az államközi konfliktusok esélyét is nagyban csökkentette. Ma ez a trend az Egyesült Államok és Kína között folytatott kereskedelmi háborút tekintve megfordulni látszik. Mindeközben a globális Észak képviselői között megkötött regionális szabadkereskedelmi egyezmények, mint a CETA, az EU–Japán FTA vagy a kudarcot vallott TTIP nyújtanák – vagy nyújtották volna – az utolsó esélyt, hogy a térség normameghatározó szerepe a nemzetközi piacokon még pár évtizedig megmaradhasson.
Végül, de nem utolsósorban a 2008-as pénzügyi és a 2015-ös menekültválság következtében az EU legfontosabb külpolitikai soft power erőforrásai – gazdasági és politikai modelljellege, gazdasági sikeressége és megkérdőjelezhetetlen elkötelezettsége a demokrácia, az emberi jogok és a jogállamiság iránt – alapvetően erodálódtak. Az egyre inkább befelé forduló, emberi jogi kivételeket és kettős mércéket akceptáló, még mindig saját belső gazdasági egyensúlytalanságával küszködő Európai Unió nemzetközi érdekérvényesítő képessége sokkal gyengébb, mint 2008 előtt volt. Mivel az Egyesült Államokkal, Oroszországgal vagy Kínával összehasonlítva az Európai Unió hard power projekciós képességei nem számottevőek, politikai döntéshozatala pedig sokkal lassabb és összetettebb, az unió soft power nagyhatalmi jellegének elvesztése igencsak számottevő veszteség a nemzetközi kapcsolatokban.
Keep calm and integrate
Ebben a nemzetközi környezetben egyetlen uniós tagállam sem kerülheti el a gyors politikai és gazdasági marginalizációt, ha az európai integráció politikai és gazdasági szövete meggyengül vagy az érintett állam azon kívül találja magát. Az integráció jelenlegi szintjének fenntartása és további mélyítése minden tagállam alapvető nemzeti érdeke. Az európai integráció nem alternatíva nélküli, de minden alternatívája messze szuboptimális hozzá képest. Az integráció nem feltétlenül öncél, ha nem vagyunk éppen föderalisták. De az európai integráció realista értelemben biztos, hogy a tagállamok objektív nemzeti érdekét szolgálja. Ezzel ellentétben az integráció gyengítése egy „nemzetek Európája” koncepció mentén biztosan nem.
Mindezek fényében érthetővé válik, hogy az euroszkeptikus-populista erők esetleges térnyerése az uniós intézményekben és a döntéshozatali folyamatok blokkolásának lehetősége miért egzisztenciális kérdés az integráció jövője szempontjából. Az Európai Uniót jelenleg érő globális kihívások hatékony válaszokat és jól funkcionáló döntéshozatali mechanizmusokat követelnek meg. Ezzel összefüggésben pedig az európai parlamenti választások tétje is nyilvánvalóvá válik. Ha az elutasítás szellemére és a politikai protesztüzenetekre fogékony választói csoportok mobilizációja kiugró lesz a társadalmi átlaghoz képest, akkor a korábban felvázolt negatív forgatókönyvek könnyen valósággá válhatnak. Az egyedüli megoldás ezzel szemben az, ha nemcsak a protesztszavazók látnak kiváló lehetőséget az európai parlamenti választásokban tiltakozásuk kifejezésére, hanem az európai választók ennél jóval szélesebb rétegeiben tudatosodik, hogy ez az EP-választás valódi téttel bír, és hosszú távra meghatározhatja az Európai Unió jövőbeli arculatát.
JEGYZETEK
[1] Vö. Reif, Karlheinz, Schmitt, Hermann, Nine Second-Order National Elections – A Conceptual Framework for the Analysis of European Election Results, European Journal of Political Research 1980/1.; The Eurosceptic 2014 European Parliament Elections: Second Order or Second Rate?, szerk. Nielsen, Julie Hassing, Franklin, Mark, Palgrave Macmillan, London, 2016.
[2] Vö. https://pollofpolls.eu/EU.
[3] Vö. Hegedűs Dániel, The Great Orbán-Salvini Hack. How the European Populist Radical-Right Paves Its Way to Power, Visegrad Insight, 2018. szeptember 14., https://visegradinsight.eu/the-great-orban-salvini-hack.
[4] Vö. Becker, Peter, The Next Multiannual Financial Framework (MFF) and the Unity of EU Budget, Policy Department for Budgetary Affairs, European Parliament, 2017. november, http://www.europarl.europa.eu/RegData/etudes/IDAN/2017/603796/IPOL_IDA(2017)603796_EN.pdf
[5] Trialógusnak nevezzük az Európai Parlament, a bizottság és a tanács között a jogalkotási eljárás keretében zajló egyeztetési folyamatot.
[6] A jogállamisági kondicionalitás kérdéséhez lásd Hegedűs Dániel, What Role for EU Institutions in Confronting Europe’s Democrarcy and Rule of Law Crisis, The German Marshall Fund of the United States, 2019. március, http://www.gmfus.org/file/26982/download.
[7] A populista pártok megerősödésének az uniós külkapcsolatokra gyakorolt hatásához lásd Dennison, Susi, Zerka, Pawel, The 2019 EP Election: How Anti-Europeans Plan to Wreck Europe and What Can Be Done to Stop It, European Council on Foreign Relations, 2019. február, https://www.ecfr.eu/specials/scorecard/the_2019_European_election.
[8] Lásd a Világbank számításait: https://data.worldbank.org/indicator/NY.GNP.MKTP.KD?locations=EU-CN-US.
