A Mogul hagyatéka

Donald Trump elnöksége és hatása az elnöki intézményre

UNGER ANNA

Elbűvölő, hiszen annyira különbözik minden eddigitől, remélem, megérem a végét, hogy megírhassam – mondta kollégájának Fred Greenstein amerikai elnökséget és elnököket kutató politológus, a tématerület egyik legmeghatározóbb tudósa az Egyesült Államok 45. elnökének, Donald Trumpnak a hatalomra kerülése után.1

Greenstein 2018-ban elhunyt, így legendás könyve (The Presidential Difference. Leadership Style from FDR to Clinton) újabb, Trumpról szóló fejezettel már nem bővülhet. Az viszont biztos, hogy a magának a Mogul titkosszolgálati kódnevet választó elnök négy éve rengeteg új fejezettel gazdagítja majd a presidency amúgy is jelentős irodalmát. Akár kivétel marad, akár ez lesz az új norma, biztosra vehető, hogy Donald Trump elnöksége különös és ezért fontos időszak az amerikai politikában.

Az elnökök munkája, társadalmi és tudományos megítélése az Egyesült Államok történetének 244 éve során rengeteget változott. Nem vitás, hogy George Washington számos tekintetben a mai napig mintaadó és egyfajta etalon. Andrew Jackson, Abraham Lincoln, Theodore Roosevelt és Woodrow Wilson akkor is meghatározó szereplői az első 150 év politikatörténetének, ha ezt az időszakot inkább „a Kongresszus évszázadának” nevezzük, hiszen egy-egy történelmi pillanat és esemény középpontba helyezte ugyan az elnököt, de a politikai hatalom fő színtere és hangsúlyos szereplője mégiscsak a szövetségi törvényhozás volt. Franklin Delano Roosevelt elnöksége azonban mindent megváltoztatott, és nemcsak az újfajta kommunikációs lehetőségek (rádió) miatt. Nem köztudott, de a 32. elnök hivatali ideje alatt jött létre az első hatékony és működőképes modern elnöki adminisztráció; az Executive Office of the President (EOP), amely lényegében megteremtette az elnöki stratégiaalkotást, valamint az elnöki adminisztráció irányítási lehetőségét az egyes minisztériumok felett, csak 1939-ben kezdte meg működését.2

Theodore Roosevelt és Woodrow Wilson már előfutárai annak, amit FDR-tól számítva modern elnökségnek nevezünk: az elnöki adminisztráció kialakítása mellett ennek egy másik fontos jellemzője, hogy az elnök folyamatosan jelen van az ekkor már létező tömegkommunikációs nyilvánosságban, sőt a politika központi szereplője, nemcsak „folyamatos és intenzív érzelmeket váltva ki a politikai közösség egészéből, de egyben szimbolikus vezető is, aki összefogja az emberek jövőről alkotott félelmeit és reményeit”.3

Természetesen ezt a változást a politikatudomány is érzékelte, így az 1940–50-es évektől egyre több olyan írás jelent meg, amely – ellentétben a korábbi, döntően történészi megközelítéssel – már nem csupán egyes elnökök politikai pályafutását és teljesítményét igyekezett bemutatni és elemezni, hanem megpróbálta rendszerszerű elemzésnek alávetni az elnöki hivatalt. Ilyen, máig kötelező olvasmánynak számító könyvek, a teljesség igénye nélkül: Richard E. Neustadt 1960-as úttörő munkája, a Presidential Power and the Modern President. The Politics of Leadership; Arthur M. Schlesinger, Jr. 1973-ban megjelent könyve, a The Imperial Presidency; Thomas E. Cronin The State of the Presidency címmel 1975-ben megjelent, több kiadást is megért kötete; vagy George C. Edwards III. és Stephen J. Wayne Presidential Leadership. Politics and Policy Making című könyve 1985-ből. Ezen „alapozó” munkákat követően az elnökirodalom ma már szinte áttekinthetetlen terjedelművé nőtt: könyvek tucatjai elemzik az elnökök személyzeti politikáját, médiamegjelenését, az elnökség intézményének médiareprezentációját, a kabinetfőnökök szerepét, irodalma lett a First Ladyknek és a First Familynek, sőt egyre több kötet foglalkozik azzal, mit csinálnak az elnökök, miután kiköltöznek a Fehér Házból (post-presidency).

Az elnök személye és az elnökség intézménye tehát nemcsak fontos, de egyben érdekes is. Ez a tanulmány, ellentétben az ilyenkor szokásos elemzésekkel, nem Donald Trump közpolitikai teljesítményéről szól. Nem azt vizsgálom, mit ért el a gazdaságpolitikában, a szociálpolitikában, a külpolitikában vagy éppen a társadalmi kohézió területén; az alábbi értékelés a szakpolitikai áttekintés helyett nagyrészt az előbb ismertetett presidency irodalomra épül. Ahelyett, hogy azt néznénk meg, mennyit nőt a GDP vagy az egyenlőtlenség, inkább induljunk ki abból, mi az a három dolog, ami elnökké tesz valakit. Egy: a választás, azaz az ígéretei, amiért megkapja a választópolgárok szavazatait; kettő: a hivatal, melyet alkotmányos esküvel vesz birtokba; és három: a kormányzás, azaz működése a Fehér Házban, beleértve az elnökség intézményéhez fűződő viszonyának kérdését is. Nézzük hát, mi lett Donald Trump kampányígéreteiből, mennyiben sikerült betartania a beiktatásakor tett esküjét és milyen elnökséget produkált az erre biztosított négy évben.

A választás és a választók: Make America Great Again?

Trump és szavazótábora szerint minden bizonnyal sikerült teljesíteni legfőbb ígéretét, hiszen a 2020-as elnökválasztási kampányban már a Keep America Great! szlogen volt a legfőbb elnöki üzenet (ezért aztán Trump különösebb szakpolitikai programokra idén nem is pazarolta idejét), tehát Amerikát sikerült naggyá tenni, már csak meg is kell tartani e nagyságban. A Make America Great Again! (MAGA) szlogen kellően bombasztikus és semmitmondó volt ahhoz, hogy ne kelljen részletezni; ugyanakkor kellően inkluzív, hiszen azt Trump sosem árulta el, pontosan melyik az az időszak az amerikai történelemben, amihez vissza akar térni, így aztán mindenki arra gondolhatott, amelyikre csak akart. Egy felmérés, amely megpróbált a legfőbb üzenetnek pontosabb értelmet adni, végül arra jutott, hogy a választók szerint ez egyrészt az 1950-es évekre, másrészt 2000-re tehető.4

De kiderült a kutatásból az is, hogy a személyes preferenciákat nagyban meghatározta a válaszadók életkora: eltekintve az 1960-as években születettektől, akiknek kamaszkorát az 1970-es évek gazdasági válsága határozta meg, a válaszolók Amerika „nagy” korszakát – nem meglepő módon – rendszerint a kamasz- és fiatalkorukra tették.

A MAGA esetleges sikerét leszámítva azonban kevés dolgot sikerült az elnöknek 2016-os kampányígéreteiből megvalósítania. Nem épült fel sem mexikói pénzből, sem másból a „nagy, gyönyörű fal” a mexikói határon. Nem sikerült „lecsapolni a mocsarat”: a kongresszusi hivatalviselést a Szenátus esetében két, a Képviselőház esetében hat ciklusra (12-12 évre) korlátozó elképzelésből (term limit) szintén nem lett semmi. A 2018-as félidős választások eredményei alapján pedig azt mondhatjuk, hogy maguk a választók sem feltétlenül tartották ezt fontosnak: a Szenátusban 84,4 százalék, míg a Képviselőházban 91 százalék volt az újraválasztási arány a mandátumukért újraindulók esetében,5  ami még akkor is igen magas szám, ha tudjuk, hogy a képviselők mintegy nyolcada nem jelöltette magát újra.6

Nem sikerült visszavonni az Obamacare-nek csúfolt egészségbiztosítási törvényt sem (Patient Protection and Affordable Care Act, PPACA), noha megsemmisítése Trump mellett számos vezető republikánus – többek között Eric Cantor, Paul Ryan és Mitch McConnell – sokat hangoztatott politikai célja volt. A törvény, jelentős módosításokkal ugyan, de még mindig hatályban van, alkotmányosságát eddig kétszer erősítette meg a legfelső bíróság (2012-ben és 2015-ben, jelenleg ismét a bíróság előtt van a törvény).7

Nem települtek vissza az Egyesült Államokba a más országokba átvitt gyárak sem, hogy újra munkahelyeket biztosítsanak a rozsdaövezet reményvesztett állampolgárai számára.8

Az ígéretek egy része viszont teljesült: lett (igaz, csak a tehetőseknek kedvező) adócsökkentés, kezdetét vette az America First!, azaz az Egyesült Államok kivonult a globális klímamegállapodásból, jelentősen szigorították a bevándorlási szabályokat és ellenőrzést, és általában is elmondható, hogy Amerika Trump elnöksége alatt kevésbé működött a „világ csendőreként”, sokkal inkább próbált közvetítő félként fellépni – ami persze szintén nem idegen az amerikai elnökök külpolitikájától, lásd például Jimmy Carter hathatós közreműködését a Camp David-i megállapodásban vagy Bill Clinton kormányzatának, különösképp Richard Holbrooke-nak a szerepét a boszniai háborút lezáró daytoni béke megteremtésében. Az viszont mindenképp egyedi, hogy Trump mind a közel-keleti, mind az észak-koreai konfliktuskezelést saját személyes sikereként könyvelte el és emlegeti mind a mai napig, mintha ezekben az ügyekben a kormányzati tisztségviselőknek semmilyen szerepük és munkájuk nem lett volna. Sajátos ellentmondása a trumpi külpolitikának, hogy miközben az elnöki stratégia a multilaterális egyezményekből való erőteljes kivonulás, így az amerikai izolacionizmus újrateremtése volt, aközben a fent idézett kutatásból többek között az derült ki, hogy a választók számára Amerika nagyszerűsége (greatness) és a nemzetközi politikában betöltött nagyhatalmi szerepe szorosan összekapcsolódik. Az elnök azonban ezeket minduntalan az Egyesült Államokra aggatott kötelezettségként és kényszerként ábrázolta, így sikerült a nagyhatalmiságot az erőteljes szerepvállalás helyett a kivonulás szabadságával összekötnie. Végül a „muszlim bevándorlást” egy rögtön a beiktatást követő héten kiadott elnöki rendelet megpróbálta feltartóztatni, ez azonban alkotmányellenesnek bizonyult, és csak harmadik nekifutásra sikerült olyan szabályozást alkotni, amely végül túlélte az alkotmányossági felülvizsgálatot.9

A november 3-i választások eredménye alapján úgy tűnik, Trumpnak nem volt szüksége a négy évvel ezelőtti ígéretek betartására ahhoz, hogy választóinak támogatását megtartsa. Rekordmennyiségű szavazatot kapott, ha a szavazatokat számszerűen nézzük, s még ha a szavazatarány alapján eredménye nem is kiugró, egyértelműen látszik, hogy szavazótábora nem csökkent, hanem még növekedett is.

Az alkotmány őrzője

Sérült-e az alkotmányosság az elmúlt négy évben az Egyesült Államokban? Ami az alkotmány írott betűjét és működőképességét illeti, a válasz: nem. Semmilyen alapvető, rendszerszintű vagy rendszerszerű visszaélésre, alkotmányos intézmények elleni támadásra nem került sor, amely alapján azt mondhatnánk, hogy az elnök megpróbálta szétverni vagy leépíteni a fékek és ellensúlyok (checks and balances) rendszerét vagy a köztársasági kormányzás (republican form of government) intézményeit.10 Sosem volt az Egyesült Államoknak olyan elnöke, akivel kapcsolatban már a választások éjszakájától kezdve állandóan a politikai diskurzus napirendjén volt az impeachment és az ezzel járó esetleges hivatalvesztés lehetősége. S lám, 2016–17-ben ez az alig használt eljárás az alkotmányjog egyik slágertémája lett: cikkek, tanulmányok és könyvek sora jelezte azt a várakozást, hogy Trump elnöksége alatt szükség lehet az eljárás mélyebb ismeretére.11 Az aggodalmak egy része bizonyára jogos volt, de ezeket az előzetes várakozásokat (reményeket? félelmeket?) legalább annyira táplálta a láthatóan semmilyen politikai tapasztalattal és alkotmányos-politikai felkészültséggel nem rendelkező elnök személye, mint a Trump-ellenes demokrata és részben republikánus közvélemény. Ma már azonban azt is tudjuk, hogy noha az elnököt a demokrata többségű Képviselőház tényleg vádeljárás alá helyezte 2019 decemberében, két hónappal később a republikánus többségű Szenátus nem találta bűnösnek, így a két korábbi elnökhöz, Andrew Johnsonhoz és Bill Clintonhoz hasonlóan, akiket e speciális vádeljárás alá vontak, Trumpnak sem kellett idő előtt távoznia az elnöki hivatalból.12

Az a tény, hogy a milliárdos vállalkozó a 2016-os előválasztás során az összes republikánus „erős embert” megelőzve szerezte meg a jelöltséget, és ezzel lényegében átvette az uralmat a Republikánus Pártban, értelemszerűen politikai kihívásként jelentkezett a jobboldalon.13 Ezért kezdettől fogva minden egyes lépését extra figyelem övezte, azt vizsgálva, vajon törvényes-e, amit az elnök tesz. Így például rengeteg kritika érte Trumpot, amiért a családtagjait (főleg nagyobbik lányát és vejét) a Fehér Ház elnöki tanácsadóiként alkalmazta, és ezzel nepotista (sokak szerint alkotmány-, illetve törvénysértő) módon lényegében „családi biznisszé” tette az elnökséget. Ez azonban nem előzmények nélküli az Egyesült Államok történetében. John F. Kennedy saját testvérét, Robert F. Kennedyt nevezte ki igazságügy-miniszternek, Rosalynn Carter pedig Jimmy Carter első számú – igaz, nem hivatalos – tanácsadója volt, aki a legszűkebb stábértekezleteken ugyanúgy ott ült férje mellett, mint a kabinet szokásos heti, majd havi ülésein, némi meglepetést okozva a stábtagoknak és minisztereknek, amikor nemcsak jegyzeteket készített, hanem közbekérdezett vagy épp véleményt mondott egy-egy vita, megbeszélés kapcsán.

A 2016-os választásokba való esetleges orosz beavatkozás, a Trump-stábnak és magának a későbbi elnöknek az ebben való részvétele, majd ennek kivizsgálása és az igazságszolgáltatás esetleges elnöki akadályozása körüli kérdések elemzése önmagában meghaladná ennek az írásnak a kereteit, ráadásul rengetegen foglalkoztak vele az elmúlt években. Ahelyett tehát, hogy ennek részleteibe belemennék, inkább a következményére hívnám fel a figyelmet: a 2016-os választások körüli visszásságok és aggodalmak nem a választói aktivitás csökkenéséhez, hanem a megerősödéséhez vezettek. Az embereket nem eltántorították a 2016-os választás körül történtek, hanem ösztönözték őket, ami mind 2018-ban, mind 2020-ban évszázados viszonylatban rekordmagas részvételhez vezetett.14

Amíg azonban a 2016-os választásokon Donald Trump még csak jelölt volt, idén már hivatalban lévő elnökként indult, ami többletfelelősséget rótt rá. A választás eljárásával, a választások tisztaságával kapcsolatos választások előtti megjegyzései, valamint a választások óta eltelt időszak elnöki produkciója viszont azt mutatták, hogy ez a felelősség az elnököt egyáltalán nem érdekli. S bár a választásokkal kapcsolatban az elnöknek jogszabályokból eredő konkrét teendője és hatásköre nincs, alkotmányos felelőssége óriási. Amikor azon a rendszerint fagyos január 20-án déli 12 órakor a hivatalba lépő elnök a családja, elődei, korábbi elnökválasztási ellenfele, valamint amerikai polgárok ezrei jelenlétében, ország-világ szeme láttára elmondja az elnöki esküt, többek között arra tesz ígéretet, hogy az ország alkotmányát megvédi és megőrzi. Ez pedig a már említett köztársasági kormányforma és a demokratikus verseny tiszteletben tartását is jelenti. Egy hivatalban lévő elnök esetében tehát különösképpen fontos, miképp viszonyul a választáshoz és elfogadja-e annak eredményét. E tekintetben tehát mindaz, amit az elmúlt hetekben láttunk, az amerikai demokrácia és alkotmányosság szempontjából rendkívül káros, tragikus és példa nélküli. Soha hivatalban lévő, pláne újrainduló, tehát a versenyben részt vevő elnök nem kérdőjelezte meg ilyen hangosan és kitartóan a választások tisztaságát; arra sincs példa, hogy az elnöki adminisztráció két héten keresztül akadályozza a megválasztott új elnök hivatalba lépésének előkészületeit és a hatalom békés átadását (peaceful transition of power); amiképp az is példa nélküli, hogy a választási eljárásban részt vevőket, valamint az egyes államok választásokért felelős tisztségviselőit csalással vádolja meg. Az, hogy a jelen állás szerint több mint hatmilliós szavazathátrányt, illetve több kulcsfontosságú államban a jelenlegi elnök számára kedvezőtlen végeredményt semmivel alá nem támasztott tömeges csalásokra hivatkozva bírósági úton meg lehessen semmisíteni, nemcsak esélytelen, de nonszensz is. Arról, hogy ezt az elnök és az eleinte csendben maradó, majd vonakodva mégis Trump mögé álló republikánus elit egy része miért próbálja megtenni, számos elképzelés született. Egyes vélemények szerint Trump már a 2024-es jelöltségét készíti elő, mások szerint a párt prominensei csak azért támogatják, mert félnek attól, hogy a feldühödött Trump-hívek a soron következő előválasztáson megbüntetik őket a lojalitás hiányáért, és van olyan elképzelés is, amely a Trump-hívek „piacosítását emlegeti” egy, az elnökséget követő időszakban létrehozandó Trump-média kapcsán. Akármi is a cél, az biztos, hogy a választások teljes megkérdőjelezése egy ennyire megosztott országban nemcsak a társadalomra, hanem az alkotmányos rendre nézve is rendkívül káros és veszélyes. Ugyan a vesztes által elmondott concession speech nem alkotmányos kötelezettség, de fontos hagyománya az amerikai demokráciának: ez az első tényleges aktus, ami elnökké teszi a győztest, jócskán megelőzve az elektori gyűlés decemberi szavazását és a januári beiktatást.15 A beszéd, amelyben a vesztes elismeri, hogy a versenynek a vége, a másik nyert, és mostantól mindenkinek az az érdeke, hogy a győztes jelölt a lehető legtöbb segítséggel felkészülhessen a hatalom átvételére és az ország kormányzására, az alkotmányos rend íratlan szabálya. Bármennyire patetikusnak vagy épp túldramatizáltnak tűnik is mindez, a vesztes lemondó beszéde az egyik legfontosabb pillanata a választás és az elnökké válás hosszú folyamatának: a vesztes elismerése teszi a győztest győztessé a vesztes szavazói szemében. Többek között ettől demokrácia a demokrácia – és ez az a gesztus, amit Donald Trump sem a saját szavazóinak, sem ellenfelének, sem Amerika lakosságának nem hajlandó megadni, még azután sem, hogy november 24-én, az elnök erre kvázi felhatalmazást adó Twitter-üzenetét követően hivatalosan is kezdetét vehette a hatalomváltás folyamata. Hogy az eredmény el nem ismerésének trumpi példája kivétel lesz-e vagy szokássá válik, egyelőre nem tudjuk. De veszélyes precedens.

Elnökség: más, mint a többi

A volt elnökök memoárjai, valamint a presidency irodalom alapján egy elnöknek leginkább türelemre és meggyőzőképességre van szüksége. Fred Greenstein az érzelmi intelligenciát tartotta a legfontosabb elnöki képességnek: ennek hiányát semmilyen más képesség vagy felkészültség nem pótolja. Donald Trump kapcsán aligha ez a három tulajdonság jut eszünkbe elsőként, és ezek meglétét elnöksége sem igazolta különösebben. Az elnök személyes karakterét, a Fehér Ház mindennapos működését és az adminisztrációval folytatott viharos vitákat számos botránykönyv tárta a nyilvánosság elé az elmúlt években, bár ebben nincs sok újdonság, hiszen ilyen belső kibeszélések, visszaemlékezések vagy épp lejárató jellegű írások más elnökökről is megjelentek hivatali idejük alatt.16 A botránykönyveknél is többet árult el erről a négy évről a legközvetlenebb és leghitelesebb forrás, az elnök saját kezelésű Twitter-fiókja. A sokszor zavaros, ténybeli tévedéseket, csúsztatásokat, hazugságokat tartalmazó vagy éppen társadalmi csoportok érzékenységét semmibe vevő, őket bántó, választott tisztségviselőhöz méltatlan, nemegyszer alpári üzeneteket, megjegyzéseket nincs értelme itt újra megismételni.

Trump elnökségét – Greenstein megközelítését alkalmazva – leginkább az empátia és a gesztusok feltűnő hiánya jellemezte. Naphosszat sorolhatnám az elmaradt gesztusokat vagy a kifejezetten offenzív, megosztó és kirekesztő elnöki megszólalásokat, melyek az elmúlt négy év nehéz pillanataiban bizonyították az elnök együttérzésre való képtelenségét az amerikai társadalom számára: a charlottesville-i tragédia, a rasszista hatósági fellépések, a Black Lives Matter tiltakozássorozata, a tornádók, tűzvészek vagy épp árvizek pusztítása, az Egyesült Államok déli határán a bevándorló családokat szétszakító, gyerekeket szüleiktől elzáró elnöki rendelkezések. Ezek bármelyikének elemzése önmagában meghaladná e tanulmány kereteit, és az a tény, hogy ezúttal nem írok róluk részletesen, természetesen nem arra utal, hogy ezek nem fontosak.17 De mivel ez az írás az elnöki intézményt helyezi a középpontba, ezért inkább két olyan példát említek, amelyek nemigen jelentek meg a magyar nyilvánosságban, ám szerintem jól mutatják, Trump viszonyát a hivatalhoz, melyet betöltött.

Aki olvasta Theodore H. White klasszikussá vált sorozatának, a The Making of the President köteteknek bármelyik darabját, alapos betekintést kaphatott abba, miképp készülnek a jelöltek arra, hogy a Fehér Ház lakói legyenek, hogyan próbálják megszervezni a legszűkebb stábjukat, milyen személyi, szervezeti vagy épp elvi dilemmákon rágják keresztül magukat, és miképp lesz a tervekből valóság. A Fehér Ház ebben az értelemben nemcsak egy irodakomplexum, egy múzeum és egy otthon, de az elnökség szimbóluma, ahol kiváltság élni és dolgozni. A beköltözés és a távozás pillanatai életre szóló emlékként maradnak meg minden érintettben, és az egyes helyiségekhez, terekhez nagyon mély személyes élmények, emlékek kötik a korábbi lakókat és munkatársakat. Ehhez képest Trump 2017 augusztusában azzal indokolta, hogy rengeteg időt tölt saját ingatlanjaiban, valamint hogy felesége és gyermeke visszaköltöztek New York-i otthonukba, hogy a Fehér Ház egy „szeméthalom” (real dump). 18 Annak az elismerésnek a megtagadása, amely a helynek még akkor is kijárna, ha a New York-i penthouse lakás vagy bármelyik Trump-rezidencia tágasabb, modernebb és kényelmesebb, mint a Fehér Ház terei, egyedülálló az amerikai elnökség történetében. Ez első olvasatra talán apróságnak, esetleg szőrszálhasogatásnak vagy pitiánerségnek tűnik, de bizonyára nem véletlen, hogy az összes korábbi lakó és dolgozó azonnal a Pennsylvania Avenue 1600 címen található ingatlan, illetve annak dolgozói, kertészei, szakácsai, karbantartói és szobalányai, inasai védelmére kelt. Ez a kiszólás azt is mutatja, hogy Trump számára a Fehér Háznak nincs méltósága, az pusztán egy ingatlan, nem a legmagasabb rangú hivatalnak otthon adó tér, jelkép.

Ugyancsak a gesztus- és empátiahiányos elnökséget illusztrálja az a tény, hogy Donald Trump elnökségének négy éve során egyetlen kivételtől eltekintve sohasem kereste hivatali elődeit, velük semmilyen érdemi kapcsolatot nem tartott fenn. Az egyetlen kivétel Jimmy Carter volt, akit Trumpa kínai–amerikai kereskedelmi konfliktusok kapcsán egy alkalommal telefonon megkeresett, de nem annyira tanácsot kért, mint inkább egyfajta tájékoztatást adott a volt elnöknek.19 Van annak jelentősége, hogy a hivatalban lévő elnök az exek támogatását, tanácsát kéri. Ez egyrészt jelzi az alkotmányos intézmény kontinuitását, a pártok feletti együttműködés és az egymás felé való nyitottság jelentőségét, már azontúl, hogy a volt elnökök sokszor tudnak fontos ügyekben az épp hivatalban lévő segítségére lenni.20   Az elnökök klubjának számos íratlan szabálya van. Ezek közül az egyik, hogy a hivatalban lévő elnököt elődei nem támadják – csak ha nagyon muszáj, tenné hozzá rögtön Jimmy Carter, aki ezt több utódjával is megtette, és „büntetése” rendre a többiek látványos távolságtartása lett. De legalább ennyire fontos, hogy a hivatalban lévő elnök sem támadja a Fehér Ház korábbi lakóit. Pontosabban nem támadta, amíg Donald Trump hivatalba nem lépett. Ő azonban – elődeivel ellentétben – minden még élő korábbi elnökről tudott valami kifejezetten rosszat vagy támadót mondani, mintha az ő hibáik vagy tévedéseik mentenék saját elnöksége kudarcait. Pedig ez nem csak egyszerű kollegialitás – az érintettek szerint ez a hallgatólagos „meg nem támadási szerződés” egyrészt annak szól, hogy mindannyian tudják, milyen felelősség és teher ez a tisztség, nem kell ezt még nyilvános kritikával is nehezíteni. Másrészt viszont az elnökség alkotmányos intézményének is szól: az utód megtámadása egyben az intézmény támadását is jelentené, és ez se nem lojális, se nem elegáns, se nem tisztességes egy volt elnöktől; nemcsak az új elnök, de az intézmény felé sem. Ezt a hallgatólagos konszenzust rúgta fel Trump, amikor időről időre – ezt nem lehet másképp megfogalmazni – beszólt a korábbi elnököknek.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy egy elnöknek ne lehetne véleménye az elődeiről vagy hogy teljes imádatot és kritikátlan megközelítést kellene tanúsítania irántuk. Azt azonban ez a sajátos magatartás – akárcsak a Fehér Házzal kapcsolatban – mégiscsak megmutatja, miképp viszonyult Donald Trump az elnökséghez, az elnöki intézmény rangjához és az ahhoz kapcsolódó hagyományokhoz. Ha röviden össze akarjuk foglalni: sehogy.

Ellentétben az összes többi elnökkel, alighanem pont úgy fog távozni onnan közel két hónap múlva, mint ahogy megérkezett. Az intézmény semmit sem formált rajta; az a megfigyelés, amit nemcsak az elnökök maguk, de a kutatók is rögzítettek, hogy „a hivatal teszi az embert”,21 azaz hogy az Ovális iroda dolgozója idővel felnő a feladatához, a most távozó elnök esetében aligha igazolható. Végignézve az elmúlt négy éven, a botrányos és a nyugodtabb időszakokon egyaránt, az összbenyomás az, hogy minden korábbi elnöki ciklussal szemben itt nem a személy volt büszke arra, hogy elnök lehet, hanem az elnöki intézményt érte megtiszteltetés, hogy Donald Trump lett a sorban a negyvenötödik.

What comes next?

Az Egyesült Államok történetének George Washington kivételével nincs olyan elnöke, akinek tevékenységét ne vitatnák, kritizálnák, ne értékelnék folyamatosan át. Dwight Eisenhower életében és elnökségét követően évekig úgy élt az emberek fejében, mint aki ideje nagy részét golfpályákon töltötte, katonai egyszerűséggel és merevséggel működött, ellentétben a minden tekintetben nagystílűbb, teátrálisabb, elegánsabb és látványosabb elnökséget produkáló FDR-ral. Ezt a képet Fred Greenstein Eisenhower könyve teljesen újraírta, és a közgondolkodás ma már Eisenhowert az egyik legnagyobb elnökként tartja számon.22 Robert Caro négykötetes Lyndon B. Johnson-életrajza megmutatta egy kudarcosnak gondolt elnök óriási hatását az amerikai mindennapokra,23 holott a vietnami háború kudarca miatt LBJ maga mondott le az újabb elnöki ciklusáról, amikor 1968 elején példátlan módon bejelentette, hogy nem indul az újraválasztásért. Andrew Jackson, a Demokrata Párt alapítója, a populista elnök megítélése is időről időre új megvilágításba kerül: hol elrettentő példaként szolgál, hol pedig, mint a most leköszönő elnök esetében is, aki erős jelkép gyanánt Jackson portréját vitette az Ovális irodába, kifejezetten követendő mintaként jelenik meg. A jó és rossz elnök kategóriája nem állandó, szempontjai változnak, új aspektusok merülnek fel, új információk kerülnek elő, melyek mind-mind hatással vannak egy elnök és elnöksége megítélésére.24

Donald Trump hivatali ideje még nem ért véget, és még bármi történhet, ami esetleg más fénytörésbe helyezi az elnökségét. Az is lehet, hogy néhány év vagy évtized múlva jön majd egy történész, aki meglátja a golfozás és a Twitter-üzenetek mögött azt, ami ma még számunkra láthatatlan. A fenti összegzés viszont azt mutatja, hogy teljesítménye nem egyértelműen katasztrofális vagy fantasztikus: ahogy nem hozta el az armageddont, úgy az Egyesült Államok tartós, mélyen húzódó problémáit sem sikerült megoldania, de még csak elindulnia sem a megoldás felé. Sőt ebben a tekintetben inkább csak mélyültek az árkok, a konfliktusok és az egyenlőtlenségek, ezeket a problémákat pedig Joe Biden aligha lesz képes elnöksége néhány éve alatt megoldani.25

Trump hagyatéka leginkább saját maga: a minden korábbi elnöktől megszokotthoz képest teljesen más magatartás, teljesen más kommunikáció, teljesen más attitűd az íratlan alkotmányos és intézményi hagyományok irányában.

Amit viszont fontos látni, hogy ez nem fatális kudarc vagy rossz próbálkozás eredménye: Trump nem is törekedett arra, hogy ezeket a hagyományokat, akár csak a látszat szintjén is, fenntartsa. Utódain a sor, hogy mihez kezdenek ezzel az örökséggel: meglátjuk, lesz-e olyan elnök, aki a most távozó portréját fogja elnöksége szimbólumaként az Ovális irodában kifüggeszteni.

1 Fred Greenstein, 88, Dies; Political „Psychologist” Assessed Persidents, The New York Times, 2018. december 14., www.nytimes.com/2018/12/14/obituaries/fred-greenstein-dead.html.

2 A New Deallel korábban nem látott mértékben nőtt meg az állam szerepe mind a hétköznapok, mind pedig a gazdaság területén: ez természetesen nemcsak az ügynökségek szinte gombamód történő szaporodását eredményezte, hanem azt is, hogy lényegében mindenki, aki valamit el akart érni, az elnökhöz próbált bejutni és a Fehér Háztól várt intézményes megoldást. Korábban ez a lobbizás a Kongresszusban zajlott, ám a Kongresszus nyilvánvaló tehetetlensége a válságban, majd FDR aktív fellépése értelemszerűen ebbe az irányba terelte a lobbierőket is. FDR első elnöki ciklusa végére rendkívül elégedetlen volt ezzel a folyamattal, így megbízta néhány közeli munkatársát és szakértőket, találjanak ki valamit erre megoldásképp. Így jött létre 1936 márciusában az ún. The President’s Committee on Administrative Management vagy a testület elnökéről elnevezett Brownlow-bizottság, mely zárójelentését 1937 januárjában adta át az elnöknek. A jelentést, mely „Az elnöknek segítség kell” (The president needs help) mondattal indult, az elnök szinte azonnal továbbküldte a Kongresszusnak, ahol ennek alapján 1938-ban fogadták el a Reorganization Actet, ami létrehozta az elnöki adminisztráció lényegi intézményeit, köztük az EOP-t. Minderről részletesen lásd: Brownlow, Louis, A Passion for Anonimity. The Autobiography of Louis Brownlow, University of Chicago Press, Chicago, 1958, 313–355., illetve Leuchtenburg, William E., Franklin D. Roosevelt and the New Deal, 1932–1940, Harper and Row, New York, 1963.

3 Barber, James David, The Presidential Character. Predicting Performance in the White House, Prentice Hall, Upper Saddle River, 1977.

4 A 2016-os kutatás összefoglalásához lásd Sanger-Katz, Margot, When Was America Greatest, The New York Times, 2016. április 26., www.nytimes.com/2016/04/26/upshot/when-was-america-greatest.html.

5 Reelection Rates over the Years, OpenSecrets.org, www.opensecrets.org/elections-overview/reelection-rates.

6 DeSilver, Drew, Near-record Number of House Members Not Seeking Re-election in 2018, Pew Research Center, 2018. április 11., www.pewresearch.org/fact-tank/2018/04/11/near-record-number-of-house-members-not-seeking-re-election-in-2018.

7 Mivel e tanulmány nem az Egyesült Államok elmúlt ötven évének legfontosabb egészségbiztosítási reformjáról szól, így most csak annyit jegyeznék meg, hogy úgy látszik, a Republikánus Párt egy része immár nagyobb kárnak tartja a PPACA-nak köszönhetően egészségbiztosításhoz jutó milliókat magára haragítani a törvény megsemmisítésével, semmint a lakosságra tekintet nélkül, szélsőséges piacpárti elvek mentén meglépni azt. Az amerikai egészségbiztosítási rendszerről, valamint a jogszabályról lásd Jacobs, Lawrence, Skocpol, Theda, Health Care Reform and American Politics. What Everyone Needs to Know, Oxford University Press, Oxford, 2010.

8 Az ígéretekről és a szakpolitikai eredményekről alapos összefoglalót ad az egyik legnevesebb elnöki kutatóintézet, a Miller Center (University of Virginia): https://millercenter.org/president/trump, illetve az egyik legrészletesebb választási adatbázis, a Ballotpedia: ballotpedia.org/Donald_Trump. A Miller Center egyik legizgalmasabb projektje az ún. White House Tapes: az intézet kapta meg és dolgozza fel a Fehér Ház Ovális irodájának titkos hangszalagjait, melyek FDR-tól Nixonig rögzítették titokban az Ovális irodában zajló megbeszéléseket. Ezek egy része már digitálisan is elérhető: https://millercenter.org/the-presidency/secret-white-house-tapes. Az intézet munkatársainak személyes közlése szerint annyi új információ derül ki ezekből a korábbi elnökök politikájáról, egyes döntéseik hátteréről, hogy azok alapján részben újra kell írnunk a 20. század történelmét.

9 Az ún. Muslim-ban részletes történetéhez lásd Timeline of the Muslim-ban, ACLU, www.acluwa.org/pages/timeline-muslim-ban.

10 Talán sokan felszisszennek ezt olvasván, és azt mondják: na de mi történt a legfelső bírósággal?! Közismert, hogy Obama elnök hiába jelölte Anthony Scalia halála (2016. február) után egy hónappal Merrick Garlandet a megüresedett bírói helyre, a Szenátus még csak meghallgatni sem volt hajlandó a jelöltet, mondván: az elnök hivatala nemsokára (tíz hónap múlva) véget ér, ne akarjon az utolsó évében új bírót jelölni, ez a jog már az új elnököt illeti. (Mely érvelés természetesen alkotmányos nonszensz: az alkotmány nem köti a még hátralévő hivatali időhöz az elnök jelölési jogát.) Ehhez képest a 2020. szeptember 18-án elhunyt Ruth Bader Ginsburg helyére Trump elnök tíz nappal később megnevezte jelöltjét, és a kampányhajrában a Szenátus lezavarta a meghallgatást; Amy Coney Barrett egy hónapon belül, október 27-én letette a írói esküt. Hogy ez a két eljárás mennyire botrányos, és mennyire szembemegy az alkotmány hagyományával és alapvető elveivel, nem kétséges. Viszont ezért a nyílt alkotmánysértésnek is tekinthető eljárásért nem az elnök, hanem a Szenátus republikánus többsége és annak többségi vezetője, Mitch McConnell a felelős.

11 Lásd például Radnofsky, Barbara A., A Citizen’s Guide to Impeachment, Melville House, New York,2017; Sunstein, Cass R., Impeachment. A Citizen’s Guide, Harvard University Press, Cambridge, 2017; Meacham, Jon, Naftali, Timothy, Baker, Peter, Engel, Jeffrey A., Impeachment. An American History, Modern Library, New York, 2018; Bowman, Frank O. III., High Crimes and Misdemeanors. A History of Impeachment for the Age of Trump. Cambridge University Press, Cambridge, 2019.

12 A közhiedelemmel ellentétben Richard Nixon ellen még csak folyamatban volt a vádeljárás megindítása, ám ő lemondott, még mielőtt a Képviselőház szavazott volna az egyes vádpontokról és a vád alá helyezésről.

13 Kevés kivételtől eltekintve (például John McCain, Jeb Bush, John Kasich, Mitt Romney, Marco Rubio) korábbi hangos republikánus kritikusai – Chris Christie, Rence Priebus, Rick Perry – előbb vagy utóbb végül beálltak mögé (lásd Lemann Nicholas, The After-Party, The New Yorker, 2020. november 2., 54–65.). Mások inkább visszavonultak az országos politikából, alighanem a Trump utáni időkre halasztva elnökjelöltségi reményeiket (például Paul Ryan).

14 Az adatokhoz lásd National General Election VEP Turnout Rates, United States Election Project, www.electproject.org/national-1789-present; 2020 November Genereal Election Turnout Rates, United States Election Project, www.electproject.org/2020g; illetve Voter Turnout in United States Elections, Ballotpedia, https://ballotpedia.org/Voter_turnout_in_United_States_elections. A 2018-as félidős ,választásokon elért 49,3 százalékos eredményt utoljára 1914-ben sikerült felülmúlni (50,4 százalék), az elnökválasztás idei 66,5 százalékos részvételi arányára pedig 1900 óta nem volt példa.

15 Okkal mondhatja az olvasó, hogy a 2000-es választások éjszakáján a demokrata jelölt, a hivatalban lévő alelnök Al Gore előbb telefonon gratulált George W. Bushnak, majd a floridai adatokra és a végeredményre várva visszavonta vereségét elismerő szavait. A két helyzet azonban nem teljesen azonos: egyrészt az összes szavazatok számát tekintve Gore vezetett, másrészt nem hét államban vitatta az eredményeket, mint Trump, hanem csak a floridai számlálás eredményéről zajlott a vita. Amikor a legfelső bíróság végül döntést hozott a Bush kontra Gore ügyben 2000. december 8-án, Al Gore elismerte vereségét. Az ügy részleteihez lásd Bush v. Gore, 531 U.S. 98 (2000), Justia US Supreme Court, https://supreme.justia.com/cases/federal/us/531/98.

16 Ronald Reagan fehér házi titkait például korábbi kabinetfőnöke, Donald T. Regan mesélte el a nagy-közönségnek, lett is belőle felháborodás volt munkahelyén (For the Record. From Wall Street to Washington, Harcourt Brace Jovanovich, San Diego, 1988). De ízekre szedték újságírók és volt stábtagok Johnson, Nixon, Clinton és George W. Bush elnökségét is.

17 A déli határon kialakult embertelen helyzetet jól jellemzi az a tény, hogy a súlyosan jogsértő állapot mihamarabbi megszüntetését nemcsak jogvédő szervezetek és politikusok kérték, de egy korábbi First Lady, Laura Bush is, aki a Washington Postban közzétett cikkében nyilvánosan kritizálta az elnököt a nem humánus eljárásért. Arra, hogy a Fehér Ház egy korábbi lakója ilyen nyíltan tiltakozzon a hivatalban lévő elnök egyik lépése ellen, soha korábban, se azóta nem volt példa. Laura Bush cikkéhez csatlakozott a többi ex-First Lady is, sőt még maga Melania Trump is aggodalmát fejezte ki a brutális és embertelen eljárás láttán. Bár az is tény, hogy a helyszínen tett látogatása az elhíresült kabátbotrány miatt nem sikerült túl fényesen. Lásd Brower, Kate Andersen, Team of Five. The Presidents’ Club in the Age of Trump, Harper,New York, 2020.

18 Cummings, William, Trump Thinks „The White House is Real Dump”, Report Says, USA Today, 2017. augusztus 1., https://eu.usatoday.com/story/news/politics/onpolitics/2017/08/01/trump-thinks-white-house-real-dump/531212001.

19 Lásd Brower, Team of Five.

20 A volt elnökök időnként nemzetközi színtéren képviselik utódjukat, esetleg adománygyűjtő programokat vezetnek az elnök megbízásából, de arra is volt példa, hogy bizalmas diplomáciai tárgyalásokon vettek részt az kormányzat képviseletében.

21 Chief of Staff. Twenty-Five Years of Managing the Presidency, szerk. Kellner, Samuel, Popkin, Samuel L.,University of California Press, Berkeley, 1988.

22 Greenstein, Fred I., The Hidden-Hand Presidency. Eisenhower as Leader, The Johns Hopkins University Press, Baltimore, 1994.

23 Caro, Robert A., The Years of Lyndon Johnson, Alfred A. Knopf Inc., New York. (A négy kötet: The Path to Power, 1982, Means of Ascent, 1990, Master of the Senate, 2002, The Passage of Power, 2012.)

24 Lásd Abbott, Philip, Bad Presidents. Failure in the White House, Palgrave MacMillan, London, 2013.

25 Egy friss elemzés a politikai megosztottságról: Dimock, Michael, Wike, Richard, America is Exceptional in the Nature of Its Political Divide, Pew Research Center, 2020. november 13., www.pewre search.org/ fact-tank/2020/11/13/america-is-exceptional-in-the-nature-of-its-political-divide.

Az írás az Ellensúly 2020/3-4. számában jelent meg.