Szerző: Mikecz Dániel
Bevezetés
Az 1980-as években rövid ideig úgy tűnhetett Európa rendszerkritikus gondolkodói számára, hogy az alternatív, pacifista, zöld gondolat az, ami konvergenciát hozhat létre Nyugat és Kelet között. Ahogy Nyugat-Európában a kapitalizmus, úgy az akkor még kommunista Keleten a tervgazdaság nem vett tudomást a környezet és az emberi közösségek védelmének szükségességéről. Ideológiai alapvetésektől függetlenül történt – Jürgen Habermas kifejezésével élve – az életvilág gyarmatosítása. A bipoláris világrend felbomlásával azonban nem következett be a zöld, alternatív, harmadik utas szintézis, ahogy hasonló kijózanodás érte 2008 után a fenntartható, szabályozott, spekulációs kockázatoktól megtisztított pénzügyi rendszer mellett ágálókat is. A rendszerváltás kimenetelétől, Kelet-Közép-Európa új globális helyzetétől függetlenül a hazai zöldmozgalom és elsősorban a bős–nagymarosi vízlépcső megépítése ellen alakult Duna Kör teret adott a politikai részvételnek és az állampárti rendszer átfogó kritikájának. Az 1980-as évek magyar zöldmozgalma igen sajátos ernyőmozgalom is volt egyben. A környezet védelme és a történelmi jelentésekkel is bíró Duna-kanyar megőrzése mellett a több évtizedes kötelezettségvállalás Csehszlovákia felé, az erőszakos iparosítás, a nem demokratikus döntéshozatal is kritizálható volt különböző ellenzéki pozíciókból.
A Kádár-rendszer ellenzékének gyors pártosodása végül háttérbe szorította a zöld ernyőmozgalmat, az 1990-es években pedig a zöld pártpolitizálást politikai szerencselovagok hiteltelenítették.[1] A zöldmozgalom és maga a környezettudatos gondolkodás azonban nem szűnt meg Magyarországon. A természetjárás, a Kádár-korszakban is létező, politikamentes állat- és növényvédelem mellett az olyan szemléletformáló kampányok is megjelentek, mint a Föld napja minden év április 22-én, amely később a Magyarországon különösen népszerű Critical Mass kerékpáros felvonulások dátuma lesz. A Critical Mass mozgalom a 2000-es évek közepén vált egyre népszerűbbé Magyarországon, elsősorban Budapesten. Ebben az időszakban teljesedett ki a magyar globalizációkritikus mozgalom is. Új, Észak- és Dél-Amerikában, illetve Nyugat-Európában ismert értelmezési keretek jelentek meg a magyar alternatív mozgalmakban.[2] A magyar globalizációkritikus mozgalomban meghatározó szerepük volt a zöldszervezeteknek és a zöld tematikának. A környezetvédelem korábbi igénye tehát a globális neoliberális elosztás kritikájával egészült ki ebben az időszakban.
Az alábbi írásban a globalizációkritikus paradigma megjelenése előtti időszakban vizsgálom a hazai zöld aktivizmust. A kutatás időkerete így az 1990–2000 közötti időszak. A dolgozatban a szakirodalom alapján röviden áttekintem a környezetvédő, illetve zöldmozgalmak örökségét a rendszerváltást megelőző időszakból, majd azok helyzetét a demokratizálódó politikai rendszerben. Végül egy tiltakozási adatbázis segítségével vizsgálom meg, mik jellemezték a környezetvédő akciókat az 1990-es években a szereplők, szövetségesek és ügyek tekintetében. Arra a kérdésre keresem a választ, mennyiben befolyásolta a rendszerváltás öröksége a zöld mozgósítást ebben az időszakban.
Zöldmozgalmak a rendszerváltás során Magyarországon és Kelet-Közép-Európában
Kelet-Európa diktatórikus és autoriter rendszereiben a környezetvédelmi törekvések lehetőségeit a gazdaság, a termelés szerkezete és a politikai rendszer zártsága, valamint az érdekérvényesítés és egyesülés korlátai egyszerre befolyásolták. A nehézipar kiemelt státusza, az ipari termelés növelésének dogmatikus kényszere háttérbe szorította a környezetvédelmi szempontokat, a fellépő környezeti károkozások és nagyberuházások ugyanakkor életre hívták a zöldmozgalmakat. Ezek közé tartozott a bős–nagymarosi vízlépcső mellett Bulgáriában a Romániából érkező légszennyezés 1987-ben, Csehszlovákiában pedig a prágai légszennyezés, amikor is vegyi balesetek és fertőzött szemétlerakók voltak az elégedetlenségek forrásai.[3] A leglényegesebb azonban kétségkívül a csernobili katasztrófa volt, amelynek eltitkolása feszültséget szült a keleti blokk országaiban, előtérbe helyezte a környezetvédelem ügyét és erősítette az ellenzéki zöldszervezetek helyzetét.[4]
Az egyre nyilvánvalóbb környezeti károk és kockázatok a környezetvédelem addigi szervezeti struktúráját is átalakították. A kommunista centralizáltságnak megfelelően ugyanis nem léteztek autonóm környezetvédelmi szervezetek, azok a hivatalos állami és pártszervezetek körül jöttek létre. Tevékenységüket és az általuk képviselt célokat illetően is törekedett a kommunista hivatalosság kerülni azt, hogy politikai kritika forrásai lehessenek, így csekély konfliktuspotenciállal rendelkeztek. E céloknak megfeleltek a természetvédő, természetjáró szervezetek, amelyek elsősorban szabadtéri és oktatási tevékenységet láttak el, miközben bizonyos esetekben befolyásolták a közpolitikai döntéshozatalt találkozók szervezése, szakértői anyagok készítése révén, de az ellenzéki aktivitás és kritika mellőzésével. A természetvédő szervezetekben a nyilvános véleménynyilvánítás helyett éppen a természetjáró, szemétszedő tevékenységek adtak lehetőséget adott területek megóvására, továbbá tudósok a természetvédő szervezeti affiliációjukat használták fel a szakmai kritikára.[5]
A kommunista Magyarországon is kitüntetett szerep jutott a tudománynak és a tudósoknak a környezeti problémák megfogalmazásában, megtárgyalásában. A Magyar Tudományos Akadémia az ENSZ 1972-es, Stockholmban tartott környezetvédelmi tanácskozása után rendezett konferenciát a kérdésben, majd azt követően is programokat indított a téma kutatására, bizottságokban és szakértői anyagokban tárgyalta azt.[6] A tudományos, szakértői meglátások szélesebb nyilvánosság elé kerülését a fent említett természetvédő szervezetek tették lehetővé. A témát „puhasága”, a szovjet elköteleződést, a marxizmus–leninizmus ideológiai primátusát meg nem kérdőjelező jellege miatt kevésbé kockázatosnak ítélte a hatalom, ami lehetőséget teremtett a környezetvédelmi ügyek szabadabb megvitatására a természetvédő szervezetekben és az akadémiai fórumokon. A környezet védelme ráadásul a kommunista rendszerekben a jó élet részeként legitimációs funkciót látott el, továbbá a kapitalizmus kritikájára kívánták felhasználni az 1970-es évek elejétől.[7] A környezetvédelem így a nemzetközi békéhez hasonlóan a rendszer öndefiníciójához tartozott. Nem véletlen, hogy a környezetvédelem mellett a pacifizmus lett az antikommunista ellenzék mozgalmi ügye a keleti blokk országaiban. A növekvő környezeti problémák azonban kikezdték a rendszer emberségességéről szóló legitimációs tézist, és az azokkal kapcsolatos elégedetlenséget sem lehetett levezetni a hivatalossághoz, így a Hazafias Népfronthoz kapcsolódó szervezeteken keresztül.[8]
Magyarországon a bős–nagymarosi vízlépcső építése körül kialakult, kezdetben szakmai vita vált a rendszerváltás előestéjének tömegeket mobilizálni képes mozgalmává. Hasonlóan a keleti blokk többi országához, a környezetvédelem annak rendszerkonform jellege miatt Magyarországon is lehetővé tette az általánosabb politikai kritikát. A szélesebb részvételre lehetőséget kínáló mozgalom 1984 elején indult, amikor egy szakmai vitán végül nem jelent meg az állami vízügyi hivatal képviselője, így a beruházás kritikusa, Vargha János biológus egyedül tartott előadást a hallgatóságnak. A rendezvény végén többen úgy döntöttek, hogy felvilágosító és aláírásgyűjtő kampányba kezdenek.[9] Később több egyetemi klub is rendezett vitaesteket, majd 1984 közepéig tízezer aláírást gyűjtöttek a mozgalmárok. A pártállami válasz környezetvédő szervezetek alapítása volt: így jött létre 1984-ben a KISZ-en belül az Ifjúsági Környezetvédelmi Tanács, majd a Hazafias Népfront keretei között a Magyar Környezetvédelmi Egyesület.[10]
A vízlépcsőellenes tüntetéseket és szórólapozásokat 1986-ban és 1987ben még leverte a rendőrség. 1988 őszén, egy harmincezres demonstrációt követően az utolsó pártállami parlament még tárgyalta a beruházást, de végül nem függesztette fel azt. Erre csak 1989 májusában került sor, miután a mozgalom 140 ezer aláírást tudott összegyűjteni, és a szakértői identitással bíró Németh Miklós kormányfő nem kívánta kitenni magát a súlyos népszerűségvesztésnek.[11] Nem a Duna Kör volt az egyetlen környezetvédő csoportosulás, 1978-ban megalakult ugyanis a Zöld Jövő, amely a nagytétényi Metallochemia vállalat környezetszennyező gyakorlata ellen kívánt fellépni, valamint 1988-ban az aktív lobbitevékenységet végző Levegő Munkacsoport.[12] Az előzőekhez képest ugyanakkor a Duna Kör politikailag jelentősebb volt. A bős–nagymarosi vízlépcső ügye és a Duna Kör mozgalom a rendszerváltást megelőző években a környezetvédelmet a politikai napirend részévé tette,[13] azaz kilépett a természetvédelem politikamentes, rekreációs, megőrző értelmezési keretéből, ugyanakkor a téma egyben a hivatalos politikától való távolságtartást, a politikán túli állampolgári aktivitást is lehetővé tette.[14]
Környezetvédők, zöldek az átmenet utáni években
A vízlépcső ügyében a környezetvédő mozgalom a szakmai kritika révén a politikamentes természetvédelemtől eljutott a politikai fellépésig, miközben egy szűk szakmai és helyi ügyből országos kérdés és ernyőmozgalom nőtt ki. Ahogy azonban a rendszerváltás eseményei felgyorsultak, és megalakultak az első ellenzéki pártok, úgy vesztette el politikai jelentőségét a Duna Kör és a tágabb környezetvédő mozgalom. A korábban közösen fellépő zöldaktivisták különböző pártok alapítói, tagjai lettek.[15] Az 1990-es választások során még sok párt programjában előkelő helyet kapott a környezetvédelmi politika, azonban a piacgazdasági átmenetet kísérő mély szociális válság miatt a környezetvédelem kérdését már nem kísérte a korábbi kiemelt közfigyelem.[16] A posztmateriális ügyekre való érzékenységet csökkentették az életszínvonalat érintő bizonytalanságok.
A rendszerváltás további következménye, hogy az egyesülési jog törvénybe iktatásával eltűnt a jogi különbség a rendszerkonform és a rendszerellenes zöldszervezetek között.[17] Az intézményesedés előrevetítette a környezetvédelem kritikai jellegének megkopását és erősítette az aktivisták pártokba való távozása miatt megkezdődött depolitizálódást. A zöldszervezetek megmaradt személyi bázisának többsége azonban az átmenetet követően nem ment át az állami szférába, hanem civil szervezetekben, NGO-kban folytatta környezetvédelmi tevékenységét.[18] A politikai jelentőségét elvesztő Duna Kör és a tagságon alapuló, a rendszerváltást megelőzően alapított Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, továbbá a szintén korábbi alapítású, helyi fókuszú csoportok (Reflex, Zöld Jövő) mellett megjelentek a nemzetközi zöldek helyi fiókszervezetei (WWF Magyarország), valamint a határozott közpolitikai fókusszal és professzionális stábbal dolgozó NGO-k, mint a Hulladék Munkaszövetség (HUMUSZ), az Energia Klub, a Levegő Munkacsoport és a Magyar Természetvédők Szövetsége.[19]
A zöldmozgalom intézményesedéséhez és NGO-izálódásához hozzájárult a nyugat-európai, illetve észak-amerikai szervezeti és működési kultúra átvétele. Ebben a folyamatban meghatározó volt az olyan donorszervezetek szerepe, mint a Soros Alapítvány vagy a több nyugati kormány által támogatott, Magyarországon is irodát nyitó Regionális Környezetvédelmi Központ (Regional Environmental Center for Central and Eastern Europe). Az intézményesedés során jelentős volt továbbá a különböző típusú helyi zöldszervezeteket összefogó német korporatív modell is. A külföldi donoroktól érkező támogatás a zöldszervezetek stratégiáját is befolyásolta. A tevékenységük ellátásához szükséges források biztosítása miatt lényegesebbnek bizonyult a külső, külföldi orientáció. Az új, olcsóbb kommunikációt lehetővé tevő digitális eszközök is segítették ezt a folyamatot, amelynek eredményeképpen a magyar zöld NGO-k, civil szervezetek bekapcsolódtak a globális civil társadalomba.[20] A külföldi támogatás ellenére a környezetvédő civil szervezeteket továbbra is érintették finanszírozási problémák, a megfelelő munkaerő hiánya, és korlátozott volt bevonásuk a szakpolitikai döntéshozatalba.[21]
Az NGO-tevékenység mellett ugyanakkor egyes csoportok nem intézményesített eszközöket is használtak, továbbá a fogyasztói társadalmat, a kapitalizmust kritizáló üzenetet fogalmaztak meg. A HUMUSZ és a Levegő Munkacsoport mellett ide tartoztak az olyan diákszervezetek, mint a Szalamandra Egyesület, a BME Egyetemi Zöld Kör és az ELTE Klub.[22] A radikálisabb zöldmozgalmi fellépés célpontjai a fogyasztói életmódot propagáló multinacionális cégek lettek, mint a McDonald’s és a Coca-Cola. A HUMUSZ a McDonald’s környezetszennyező csomagolási és áruszállítási gyakorlata ellen tiltakozott utcai performanszokkal, míg a Levegő Munkacsoport a Coca-Cola azon tervét kritizálta, hogy a cég karácsonyi ajándékként díszítse fel a Lánchidat.[23]
A rendszerváltás és az átmenet korai éveinek hatása a magyar zöldmozgalomra több területen, néha ellentmondásosan mutatkozik meg. A magyar zöldmozgalom kezdeményezői szakemberek, tudósok és gyakran államigazgatási alkalmazottak voltak, akik hozzáfértek a környezeti ártalmakról szóló információkhoz és megosztották azokat a korlátozott nyilvánosságban. A második gazdaságban végzett tevékenység nyomán felhalmozott többletjövedelem sem eredményezett posztmaterialista szemléletváltást.[24] A zöldmozgalom társadalmi bázisa tehát egy szűkebb, értelmiségi réteg volt. Az értelmiségi bázis számára a zöldpolitika harmadik utassága is vonzó alternatívának tűnt, mind a nyugati kapitalista, mind a keleti kommunista modellhez képest, valamint az egyén és a politikai rendszer közötti viszony új alapokra helyezésének igénye miatt.[25]
Mindemellett a környezetvédelem nem önmagában generált politikai konfliktust a posztmateriális tudatosság hiányában. A magyar és más kelet-közép-európai zöldaktivisták a környezetvédelmi problémákat általánosabb politikai ügyekhez kapcsolták.[26] Ezzel a környezetvédelmi mozgósításhoz szükséges társadalmi bázist is bővíteni lehetett, ugyanakkor a zöldpolitika függővé vált más politikai témáktól, konfliktusoktól. A kelet-közép-európai zöldek kevésbé voltak képesek széles társadalmi támogatottságot szervezni olyan témáknak, mint az állatvédelem, az ózonlyuk problémája vagy a klímaváltozás, ellentétben az emberi egészséget közvetlenül érintő ügyekkel.[27] Ennek következménye, hogy a magyar zöldmozgalom esetében kiemeltek az egy-egy településhez, földrajzi helyszínhez kötődő, hirtelen környezetszennyezést vagy a lakóhely megváltozását eredményező ügyek: 1974-ben a Duna olajszennyezése Dunaújvárosnál, 1978-ban a Metellochemia által okozott ólomszennyezés Nagytétényben, 1980-ban a Chinoin ivóvízszennyezése Vácon, a bős–nagymarosi vízlépcső az 1980-as évektől, 1984-ben az ajkai hőerőmű légszennyezése.[28]
Környezetvédő tiltakozó események az ezredfordulóig
Az alábbi részben a rendszerváltástól az ezredfordulóig tartó időszak környezetvédő tiltakozó eseményeit vizsgálom meg a fenti megállapítások tükrében. A kérdés tehát az, hogy a rendszerváltás és a korai átmenet évei mennyiben határozták meg a későbbiekben a magyar zöld aktivizmust, azaz milyen mértékben fedezhető fel annak értelmiségi jellege, a harmadik utasság, a zöldpolitikán kívüli témáktól való függőség, a lokalitás és az intézményesedés, NGO-izálódás. A tiltakozó események tartalomelemzésen alapuló vizsgálata (protest event analysis) a mozgalomkutatás bevett módszere.[29] Az elemzés során a tiltakozó események adatbázisát egy tüntetési archívum adja, amely lehet rendőrségi adatbázis, aktivisták archívuma vagy a sajtó beszámolói. Esetünkben az adatbázis alapja az MTI archívuma, alapegysége pedig a tiltakozásról beszámoló cikk, amelyben többek között a téma, a szervezők köre, a résztvevők száma, a helyszín és az esemény erőszakossága lett regisztrálva.[30]
Az adatbázisban az első szabad választások és 2001 között 120 tiltakozó esemény szerepel. Évenkénti bontásban nem egyenletes a tüntetések gyakorisága (1. ábra). 1990-ben a Föld napjára szervezett környezetvédelmi tüntetések, 1991–1992-ben a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tüntetések, majd 2000-ben a tiszai ciánszennyezés miatti tiltakozások növelték a vizsgált esetek számát. A korszakban ezek voltak a legjelentősebb tiltakozási kampányok. A tiltakozásokon meghatározó volt a környezetvédő szervezetek jelenléte (2. ábra). Politikai pártok elsősorban az 1990-es évek elején vettek részt a tiltakozó eseményeken; a korszakban a legzöldebb párt az MDF volt, amely – más pártokhoz hasonlóan – részt vett a bős–nagymarosi vízlépcső ellen és a tiszai ciánszennyezés miatt szervezett tüntetéseken, továbbá jelen volt a környezetterhelő beruházások miatt létrejött demonstrációkon is. A pártokon kívül öt nagyobb szervezettípus különböztethető meg. Az egész országra kiterjedő tevékenységet végző, szakpolitikai specializáltsággal bíró civil szervezetek (NGO-k), a természet- és állatvédő, természetjáró szervezetek, a kerékpáros szervezetek, a helyi fókusszal bíró szervezetek, valamint az elsősorban politikai szervezetek, csoportok.
A 120 eseményből 48-on vettek részt környezetvédő szervezetek és 19-en politikai pártok. A tárgyalt időszakban a legaktívabb szervezet a Levegő Munkacsoport volt, amely 14 alkalommal vett részt tüntetésen. A vizsgált események közül 42 alkalommal nem vett részt az eseményen beazonosítható szervezet. A leggyakoribb tiltakozási forma a demonstráció volt, amelyhez 19 alkalommal kapcsolódott petíció is. Közvetlen, direkt akcióra hét alkalommal került sor.
A helyi környezetvédők, lokálpatrióta szervezetek száma összesen 12. A környezetvédelem lokális jellegét mutatja továbbá, hogy helyi intézményesített szervezet által nem képviselt lakosok húsz alkalommal vettek részt a tüntetéseken. A tiltakozások helyszíneinek vizsgálata a főváros dominanciáját mutatja, azonban ez nem kizárólagos, a tüntetések többsége nem Budapesten szerveződött (3. ábra). Az MTI archívumában nem minden esetben volt említés a résztvevők számára vonatkozóan; a tiltakozási adatbázis szerint csupán öt esetben vettek részt ezer főnél többen az adott tüntetésen. A legtöbb támogatót a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tüntetések mozgósították.
A 120 tiltakozó eseményen 91 esetben egyetlen szervezet, csoport vett részt, a többi 29 tüntetés azonban többszereplős volt. Az együtt tüntető szervezetek kapcsolathálója azt mutatja, hogy a szlovákiai magyar szervezetek szövetségi hálója, valamint hat kettő- és egy háromszereplős együttműködés mellett létezik egy kiterjedtebb hálózat, amelynek központi szereplője a Levegő Munkacsoport (4. ábra). Ez a szervezet már az 1990-es évek elején részt vett a politikai pártok, illetve politikai szervezetek által is támogatott környezetvédelmi megmozdulásokon, továbbá kapcsolódott a kerékpáros-szervezetekhez, a természetvédőkhöz és helyi környezetvédő kezdeményezésekhez. A Levegő Munkacsoporton kívül a politikai pártok és a BME Egyetemi Zöld Kör központi szereplője a tiltakozási hálózatnak. Az MDF több olyan szervezetet is bekapcsolt a hálózatba, amelyek a bős– nagymarosi vízlépcső ellen tüntettek a vizsgált időszakban.
Konklúzió
Magyarországon és a keleti blokk több országában is a környezetvédelem ügyét felvállalta a pártállami rendszer, így annak számonkérésén keresztül lehetőség nyílt a rendszerrel szembeni általános kritika kifejezésére. A természetvédő, természetjáró szervezetek voltak a keleti zöldmozgalom alapjai, s csak később jelentek meg a politikusabb környezetvédő mozgalmak. Magyarországon a bős–nagymarosi vízlépcső ellen szerveződő Duna Kör kínált részvételi lehetőséget a rendszer ellenzékének. A rendszerváltás során több környezetvédő aktivista közéleti tevékenységét az újonnan megalakult politikai pártokban folytatta. A rendszerváltást követő gazdasági válság, a szociális krízis miatt azonban már kevesebb közfigyelmet kapott a környezet kérdése. A környezetvédelem további depolitizálódásának oka a mozgalom intézményesedése volt, ugyanakkor az 1990-es években is jelentkeztek rendszerkritikus környezetvédő csoportok, amelyek a fogyasztói társadalom, a túlfogyasztás ellen léptek fel. A rendszerváltás és az átmenet időszakának öröksége a magyar környezetvédő mozgalomra nézve annak kapcsolódása a harmadik utas törekvésekhez, a függőség a környezetvédelemhez szorosan nem kapcsolódó politikai témáktól, a lokalitás és az intézményesedés.
Az 1990 és 2001 közötti 120 tiltakozó esemény vizsgálata elsősorban azt mutatta, hogy a tüntetéseken meghatározó a bejegyzett szervezetek részvétele. A legaktívabb és az egész mozgalmi szektort összekapcsoló ilyen szervezet a szakpolitikai ajánlásokat is tevő Levegő Munkacsoport volt. A korszakban továbbra is voltak tiltakozások a bős–nagymarosi vízlépcső ügyében, amelyekben politikai pártként az MDF is részt vett. A pártok közül az MDF volt a „legzöldebb” párt, aminek oka minden valószínűség szerint a korábbi kötődés a Duna-mozgalomhoz. Rajtuk kívül a Magyarországi Zöld Párt, a Fidesz, az SZDSZ és egy-egy alkalommal az MSZP, a Munkáspárt és a Zöld Alternatíva Párt is részt vett környezetvédő tüntetéseken. A környezetvédelem azonban nem esett a politika fogságába az 1990-es években, önálló ügyként jelent meg, ugyanakkor nem is mozgatott meg nagy tömegeket. Igen jellemző a lokalitás, a helyi környezetszennyezésekre adott reakció.
Ondrej Císař a szervezetek közötti tranzakció – azaz mozgalmi szervezetek között az erőforrások megosztása –, a személyi átfedés és kooperáció, valamint a mobilizációs kapacitás alapján a részvételi aktivizmust, a tranzakciós aktivizmust, az epizodikus tömeges mozgósítást és a radikális aktivizmust, illetve a civil önszerveződést különbözteti meg mint a jellemző típusokat Kelet-Közép-Európában (1. táblázat).[31] A rendszerváltástól az ezredfordulóig tartó időszakban a magyar környezetvédő mozgalomra ezek közül a helyi civil önszerveződés és az elsősorban NGO-k által végzett tranzakciós aktivizmus volt jellemző.
[1] Ehhez lásd Rablópártok – a Partizán kamupártokról szóló dokumentumfilmjének I., II., III. része, 2019, https://partizan.merce.hu/tag/kamupartok.
[2] MIKECZ Dániel, A globalizációkrtitikus mozgalom Magyarországon, L’Harmattan, Budapest, 2018.
[3] CARMIN, Joann, FAGAN, Adam, Environmental Mobilisation and Organisations in Post-Socialist Europe and the Former Soviet Union, Environmental Politics, 2010/5., 694.
[4] I. m., 693.
[5] I. m., 692.
[6] BERG, Marni M., Environmental Protection and the Hungarian Transition, The Social Science Journal, 1999/2., 233.
[7] I. m., 234.
[8] Uo.
[9] FLEISCHER Tamás, Jaws on the Danube: Water Management, Regime Change and the Movement Against the Middle Danube Hydroelectric Dam, International Journal of Urban and Regional Research, 1993/3., 433.
[10] I. m., 434.
[11] I. m., 436–436.
[12] HAJBA Éva, The Rise and Fall of the Hungarian Greens, Journal of Communist Studies and Transition Politics, 1994/3., 182.
[13] BERG, I. m., 240.
[14] HAJBA , I. m., 184.
[15] I. m., 185–186.
[16] I. m., 188.
[17] BERG, I. m., 241.
[18] I. m., 242.
[19] ROSE-ACKERMAN, Susan, The Voluntary Sector And Public Participation: The Case Of Hungary, Annals of Public and Cooperative Economics, 2008/3–4., 613.
[20] KERÉNYI Szabina, szaBó Máté, Transnational Influences on Patterns of Mobilisation within Environmental Movements in Hungary, Environmental Politics, 2006/5., 112.
[21] ROSE-ACKERMAN, I. m., 613.
[22] HARPER, Krista, Citizens or Consumers? Environmentalism and the Public Sphere in Postsocialist Hungary, Radical History Review, 1999. tavasz, 100.
[23] I. m., 102–104.
[24] SZIRMAI Viktória, The Structural Mechanisms of the Organization of Ecological–Social Movements in Hungary = Environment and Democratic Transition, szerk. vári Anna, TamáS Pál, Springer, Dordrecht, 1993, 148–149.
[25] HAJBA , I. m., 183.
[26] BOTCHEVA, Liliana, Focus and Effectiveness of Environmental Activism in Eastern Europe: A Comparative Study of Environmental Movements in Bulgaria, Hungary, Slovakia, and Romania, The Journal of Environment & Development, 1996/3., 295.
[27] Uo.SZIRMAI [28] Szirmai, I. m., 150.
[29] HUTTER, Swen, Protest Event Analysis and Its Offspring = Methodological Practices in Social Movement Research, szerk. DELLA POTRA, Donatella, Oxford UP, Oxford, 2014, 335.
[30] A tanulmányban használt adatbázis a cseh Masaryk Egyetem Collective Action and Protest in East-Central Europe című kutatási projektjének keretében készült.
[31] CÍSAŘ, Ondřej, Social Movements after Communism = The Routledge Handbook of East European Politics, szerk. FAGAN, Adam, KOPECKÝ, Petr, Routledge, London, 2017, 187.
Fotó: Szalai Szabolcs, Jövő TV
