A lengyel vétó

SCHMIDT ANDREA

Lengyelország és Magyarország 2020 őszén vétóval fenyegette meg az Európai Bizottságot, komoly akadályt gördítve az Európai Unió 2021–2027 közötti költségvetésének elfogadása, valamint a Covid–19-járvány okozta gazdasági károk enyhítésére szolgáló helyreállítási alap életbe léptetése elé. A két országgal szembeni fellépést tekintve az Európai Unió maga is vizsgázott, hiszen a jogállamiság kérdéséhez kötött feltételekkel az integráció egyik alapértékét érte fenyegetés. Az alábbi elemzés célja a lengyel vétó okainak, körülményeinek, valamint a visszavonás hátterének vizsgálata.

A vétóhoz vezető út: a lengyel kormány belső ellentmondásai

A jogállamiság feltételeinek megsértése miatt Lengyelország 2017 óta az Európai Bizottság vizsgálatainak kereszttüzében áll. A bizottság 2017 decemberében kezdeményezte az eljárást, mert úgy vélte, veszélyben van a lengyel igazságszolgáltatás függetlensége. Az Európai Parlament egy 2018 márciusában elfogadott állásfoglalásában szintén egyetértett a jogállamiság kérdésében megfogalmazott kritikával.

Hazánk és Lengyelország nagy utat tett meg az elmúlt harminc évben, mire sikerült az Európai Unió fekete bárányaivá válniuk. A rendszerváltás időszakában mindkét országot nemcsak a gazdasági nyitottság miatt értékelték nagyra, hanem a demokrácia, a pluralizmus és a jogállamiság iskolapéldájának is tekintették. A rendszerváltás idején nem volt kétség afelől, hogy mindkét ország a nyugati orientációt választja, minden közép- és kelet-európai polgár közös szándéka a nyugati értékek átvétele volt. Napjainkban térségünkben mégis e két országban szorulnak vissza a demokratikus értékek, és éppen azokat az intézményeket kezdték felszámolni, amelyeknek a működése a térségben egykoron mintaadónak bizonyult.

 Lengyelországot 2015-ig, a Polgári Platform hétéves kormányzásának végéig éppen Magyarországgal, illetve a másik két visegrádi országgal állították szembe és emlegették a „modern demokrácia védőbástyájaként”, az Európai Unió „jó tanulójaként”. A 2008-as pénzügyi, majd az azt követő gazdasági válság sem lökte recesszióba az országot, és a „sikeres és modernizálódó Lengyelország” narratívának köszönhetően a Polgári Platform megtartotta hatalmát. Ezek a kedvező változások ugyanakkor alig érintették a szociális ellátórendszert és az egészségügyet. Ezt a nyitott kérdést tudta 2015-ben a választási győzelemre készülő Jarosław Kaczyński által vezetett Jog és Igazságosság Párt (PiS) kihasználni. Politikai programját a rendszerváltás során alkalmazott sokkterápia kritikájára, a liberális gazdaságpolitika elleni támadásra, valamint a lengyel társadalomnak a rendszerváltás során – szerintük – magára hagyott, abból nem profitáló, elsősorban vidéki rétegére építette.

A jelenlegi lengyel rezsimet a magyarhoz hasonlóan számos jelzővel szokták illetni: nevezik hibrid rezsimnek, a weberi plebiszciter vezérdemokrácia magyar mintájához is hasonlítják, de a cezarista politikai uralomtípushoz is sorolják. A 2005 és 2007 között kormányfői szerepet betöltő Jarosław Kaczyński 2011-ben, a számára elvesztett választás éjszakáján Orbán Viktor Magyarországával példálózott, amikor kijelentette: „Mélyen meg vagyok győződve, hogy eljön az a nap, amikor sikerül nekünk, és Varsó olyan lesz, mint Budapest. Előbb-utóbb győzünk, mert nekünk van igazunk.” A PiS 2015-ös hatalomra kerülése óta a lengyel társadalom Európa egyik leginkább polarizált társadalmává vált, ami a 2018-as önkormányzati és az egy évvel későbbi parlamenti választás, valamint az elmúlt évi köztársaságielnök-választás eredményeiben is megmutatkozott.

 A Freedom House évente közzétett demokráciajelentése Lengyelországot 2020-ban félig szilárd demokráciának nevezi, s ugyan a százpontos skálán 65 pontot ért el, azaz lényegesen kedvezőbb helyen állt, mint a 49 pontot elért, hibrid rezsimként jellemzett Magyarország, előző évi pozíciójához képest rontott. A jelentés szerint a kedvezőtlen folyamat a PiS-kormány 2015-ös hatalomátvételével kezdődött, majd a médiatörvénnyel és a bíróságok függetlenségével kapcsolatos fejleményekkel folytatódott. Az előbbit a kormánypárt úgy módosította, hogy az úgynevezett „kis médiatörvény lehetővé tette az állami televízió és rádió vezetőjének leváltását, a politikai vezetés iránt lojális új jelölteket pedig már nem a Nemzeti Médiatanács, hanem a kormány nevezte ki. Míg az úgynevezett „nagy médiatörvény” eredményeként a lengyel köztelevíziót fokozatosan megtisztították a független újságíróktól, és igyekeztek kormánypárti szócsővé változtatni. (…)

A cikk folytatását elolvashatja az Ellensúly 2021/1-2. számában, amelyet megrendelhet az ellensuly.hu/elofizetes oldalon vagy személyesen megvásárolhat az Írók Boltjában.