Beszélgetés Ürge-Vorsatz Diánával
A klímaváltozás elleni küzdelem során az ENSZ égisze alatt huszonhatodik alkalommal tartották meg a részes felek konferenciáját (COP26), ezúttal Glasgow-ban, a brit kormány szervezésében. Számos civil aktivista és NGO elégedetlen az elért eredményekkel. Mások szerint – s inkább az ő véleményüket osztja Ürge-Vorsatz Diána fizikus, környezettudós, a CEU professzora, az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) azon munkacsoportjának alelnöke, amely azt vizsgálja, hogyan lehet mérsékelni a felmelegedést – áttörésszerű elmozdulások is történtek, még akkor is, ha a gondolkodásmód és a döntéshozatal változása továbbra is túl lassú. Ürge-Vorsatz Diánát az Ellensúly szerkesztői, Lakner Zoltán és Vasali Zoltán kérdezték.
– Hogyan változik az ön benyomása szerint a klímaváltozással és a szükséges intézkedésekkel kapcsolatos közbeszéd, a párbeszéd minősége? Mennyire jól kommunikálhatók a gyakorlati lépések?
– Azzal, gondolom, nem okozok meglepetést, hogy ha a civileket hallgatom, akkor gyakran a negatívumokon van a hangsúly, ha pedig kormányzati tisztségviselőkkel találkozom, akkor szerintük jóformán minden tökéletes, mint ahogy az üzleti körökben is mindenki egymás hátát lapogatja az elért eredményekért. Szerintem van igazság mindkét megközelítésben, mert egyfelől tényleg sok minden történt, másfelől viszont ez még messze nem elég. Ha a glasgow-i tapasztalataimra céloznak a kérdésükkel, én valóban úgy látom, hogy fontos eredmények születtek. Lehet, hogy sokan csalódottak amiatt, mert a szénnel kapcsolatban a „phase out” (fokozatos kivezetés) helyett csak „phase down” (fokozatos csökkentés) került be a záródokumentumba, de mivel az IPCC révén jó ideje dolgozom az ENSZ-folyamatokban, tisztában vagyok azzal, hogy mindig valamilyen kompromisszum az, ami egy ilyen tárgyalássorozatban végül megszületik. Egy ilyen típusú folyamat soha nem fog direkt módon radikális zöldfordulathoz vezetni. Viszont hatalmas eredmény, hogy most végre egyáltalán beszéltünk a fosszilis tüzelőanyagok felelősségéről, pedig ez eddig szent tehén volt. Tehát az, hogy bekerültek a szénre vonatkozó részek a dokumentumba, nagyon komoly eredmény, és az, hogy csak az utolsó perc utolsó pillanatában sikerült a felhígító szavakat beleerőszakolni a kivezetésről szóló mondatba, mert már a konferencia hosszabbításában jártunk, mindenki nagyon haza akart menni, ez azt jelenti, hogy a gyengítés nem a közhangulatot fejezte ki. Egy-két fél kielégítésének esett áldozatul a határozottabb megfogalmazás az utolsó pillanatban, hogy lezárhassák a megállapodást. Mindez azonban összességében azt jelenti, hogy iszonyúan megváltozott a közhangulat, a közakarat, ami nagy előrelépés. Emellett – s ez talán szentségtörésnek hangzik – szerintem szinte egyáltalán nem számít, milyen szavak szerepelnek ebben a záródokumentumban. Ami számít, hogy milyen vállalásokat tettek az országok, s ebben nagyon sok előrelépés történt, nem csupán a csúcson, hanem már az odáig vezető folyamat során. A vállalások persze papírtigrisek maradhatnak, viszont ha sok szakterületen vannak konkrét mechanizmusok és konkrétabb vállalások, amelyek szintén születtek Glasgow-ban, akkor könnyebb lesz az ambiciózus nemzeti vállalásokat teljesíteni. Például nagyon optimista vagyok az erdőirtási és a metánegyezségekkel kapcsolatban.
– Annak ellenére, hogy Indonézia nem írta alá ezt a nyilatkozatot, s hogy a Jair Bolsonaro vezette Brazília elkötelezettsége erős kételyeket hagy maga után?
– Nem vitatom, valóban nem írta alá minden fontos érintett, mégis fontos, hogy a 2030-ra tett vállalások most megszülettek, s Brazília például ott van az aláírók között. Amikor Brazília utoljára részese volt egy hasonló egyezménynek, akkor emögött finanszírozás is volt, s jelentősen csökkent is az amazóniai erdőirtás. Most megint van erre pénz, új mechanizmusok is kiépültek, amelyek a megvalósulást segítik. Ezek figyelembe veszik azt is, honnan hova mennek azok a termények, termékek, amiket a kiirtott esőerdő helyén termelnek, tehát a felelősséget részben visszatolja azokra a gazdag országbeli fogyasztókra, akik az erdőirtás eredményeképpen a szupermarketben olcsóbb termékeket tudnak venni. Nagyon jó irány például megadóztatni azokat az európai termékeket, amelyek pálmaolaj felhasználásával készülnek, az ebből befolyó pénzt pedig visszaadni azoknak az országoknak, ahol az eddig erőirtással előállított gazdasági teljesítményt pótolni kell majd más tevékenységekkel, ha az erdőirtást beszüntetik. Nagyon fontos, hogy ezt végre meglépjük. Az egész beszállítói láncról beszélünk, többé nem úgy merül fel a kérdés, hogy a fejlett országok hibáztatják a fejlődő országokat, mert irtják az erdőiket, holott persze ezek a fejlett országok már évszázadokkal korábban kiirtották a saját erdőségeiket ugyanolyan gazdasági és földhasználati célokra. Most végre a gondolkodás és a kialakított mechanizmus része lett, hogy a fejlődők azért irtják az erdőket, hogy a fejlett országokban legyen szója, amivel a haszonállatainkat etetjük vagy legyen pálmaolaj a kozmetikai szereink alapanyagaként. Az erdőirtás megszüntetéséhez mélyebbre kell ásni, azokat az okokat kell megszüntetni, amelyek miatt a fejlődő országok irtják az erdőiket, s ha azt várjuk, hogy ezzel felhagyjanak, akkor ezért gazdasági értelemben kompenzálni kell őket vagy legalábbis alternatívákhoz segíteni.
– Úgy is fogalmazhatunk, hogy a klímavédelmi párbeszéd egyre inkább szakpolitikai jellegűvé válik?
– Nagyjából az a válaszom, hogy igen, de azért ez lassú folyamat, messze nincs még arról szó, hogy belemerültünk volna a megoldási részletekbe. Most arról szól a diskurzus, hogy még a nagy vállalások szintjén is előre kell lépnünk, hiszen még itt sem jutottunk el oda, hogy a felmelegedés mértékét másfél Celsius-foknál megfékezzük. Az viszont nagyon komoly dolog, hogy már 1,8 fokról beszélünk abban az esetben, ha tényleg mindenki mindent megvalósít, és tényleg annak megfelelően is cselekszik, amit vállalt. Például az, hogy India most először vállalta a karbonsemlegességet, sokkal fontosabb annál, hogy ezt csak 2070-re tervezi, mert azt meg már 2030-ra vállalja, hogy az áramtermelése fele addigra megújulókból származik. Ez egy hatalmas előrelépés, amivel megint történelmet írtunk. Ez ugyanolyan jelentőségű esemény, mint amikor korábban Kína bejelentette a karbonsemlegességet 2060-ra. Hiszen az egész klímatárgyalás-sorozat amiatt volt patthelyzetben ezt megelőzően, mert csak az egymásra mutogatás zajlott a fejlődők és a fejlettek között. A fejlődő országok a fejletteket hibáztatták, amelyek jóval hosszabb ideje juttatják a légkörbe a szén-dioxidot, s tőlük követelték, hogy vagy hagyják őket is bejárni ugyanazt a növekedési utat, vagy fizessenek nekik, hogy jusson pénzük másféle technológiára. A fejlett országok viszont azzal érveltek, hogy mostanra a fejlődő országok váltak nagy szennyezőkké, és nem kellene megvárniuk a már ismert káros hatásokat, most kellene lépniük. Közben minden ország vezetése a saját ipara versenyképességét félti, senki sem meri egyedül és elsőként elkezdeni a költségesnek vélt átállást, mert emiatt versenyhátrányba kerülhet, miközben azt is figyelembe kell venni, hogy az egyes országokban a belső közvéleménnyel is el kell fogadtatni a változásokat. Emiatt állt elő patthelyzet, amit Kína, illetve India előremutató vállalása oldott fel. Persze, messze nem vagyunk ott, hogy azt lehessen mondani, akár csak a vállalások szintjén már minden rendben volna, de fontos lépések történtek.
– Ugyanakkor – miközben az országok még a vállalások szintjén sem érték el a másfél fokot – komoly kihívásnak tűnik az, hogy az eddigi vállalások végrehajtásának ellenőrzése miként történhet meg.
– Nyilvánvaló, hogy az ellenőrzés komoly probléma, különösen globális szinten. Nincs világrendőrség vagy világbíróság, az országokkal szemben érvényesíthető büntetés sincs, de egyelőre úgy tűnik, hogy a „naming and shaming” (megnevezés és megszégyenítés) működik: senki sem akarja, hogy pellengérre állítsák a vállalásaitól való súlyos elmaradás miatt.
Nagyon fontos, hogy most végre elfogadták a párizsi klímaegyezmény végrehajtásának szabálykönyvét, valójában ez volt az egyik leglényegesebb cél Glasgow-ban. Pontosan ennek mentén lehet majd látni, hogy a vállalások teljesítését miként lehet nyomon követni és számon kérni. A legtöbb és legjelentősebb kiskaput sikerült bezárni a szabálykönyvben, de nem zárult még be az összes, a megállapodás még mindig hagy helyet a manőverezésnek, hogy az országok és esetleg a cégek elszámolhassanak olyan csökkentéseket is, amelyek nem igazán csökkentések.
– Hogyan látja az atomenergia és a földgáz szerepét? Lehet-e nagyobb jelentősége a földgáznak a szén kivezetésének időszakában?
– Szerintem nem. Az erre fordítható pénzt inkább a földgázigény csökkentésére fordítanám, s akkor ugyanazt az eredményt el tudnánk érni. A földgázt Európában jelentős részben fűtésre használják. Viszont gyakorlatilag az egész európai épületszektort föl lehetne úgy újítani, hogy szinte nulla legyen a fűtési igény, és ezt tiszta árammal ki lehetne elégíteni. Alapvetően tehát az épületek energiahatékonyságába kellene befektetni, az átmenetet pedig nagy valószínűséggel meg lehet oldani a meglévő gázinfrastruktúrával, anélkül, hogy azt most fölfejlesztenénk. Az atomenergia abból a szempontból nehezebb kérdés, hogy ugyan az éghajlatváltozáshoz kevéssé járul hozzá, de nagyon drága. Ez az egyik probléma. A másik, hogy nem tudunk ilyen gyorsan annyi atomerőművet építeni, amennyivel az átmenetet meg lehetne oldani. Mert most nagyon gyorsan kell nagyon megnövelni a tiszta áramtermelő kapacitásokat. Részt vállalhat ebben az atomenergia, de nem tudja az egész problémát megoldani, csak kiegészítő szerepe lehet. Nagyon gyors tempóban a rugalmasabb, kisebb léptékű megújuló energiakapacitásokat tudjuk nagy arányban növelni. A világ nagy részén a legolcsóbb energiaforrás ma a napenergia, még Európában is, pedig egy mostani kutatásunk szerint egy tetőre tett egy négyzetméternyi napelem Európában tud sajnos a legkevesebb áramot termelni. De még így is ez a legolcsóbb energiaforrás. Az atomenergiával számos egyéb gond is van: a társadalmi elfogadottság, a fejlődő világban a fegyverkezéssel való összefüggése, a biztonsággal kapcsolatos kételyek. Ezeken felül szerintem az a legnagyobb probléma vele, hogy ezzel is a gyerekeinkkel és az unokáinkkal fizettetjük ki a mi energiafelhasználásunk költségeinek jó részét, mert a meglévő atomerőműpark biztonságos leszerelése, valamint a fűtőelemek hosszú távú biztonságos elhelyezése iszonyatos költséggel fog járni.
– A 2021 őszén sokakat foglalkoztató energiahiány – amelyért egyesek a túl gyors átállást okolják, mások éppen a gyorsabb átállás ösztönzését látják benne – szintén téma volt a klímakonferencián?
– Természetesen ez a téma nagyon fontos szerepet játszott. Nagyon sok helyen beszéltünk az energiaválságról, ami azért nem igazi energiaválság, inkább nevezhetjük egy kisebb energiasokknak. Ez a helyzet egyértelműen azt mutatja, hogy még nagyobb mértékben és gyorsabban kell növelnünk a tiszta energiatermelő kapacitásokat. De az is baj, hogy mindig csak azt kérdezzük, hogyan lehet megtermelni a következő kilowattórát. Pedig nem ez a fő kérdés. A legtisztább energia az, amit nem kell megtermelni. A legfőbb kérdés tehát az, hogyan tudjuk elkerülni a következő kilowattóra megtermelését. Nekünk is több projektünk van arra vonatkozóan, hogy a legmodernebb épületek energiaigényét a tizedére tudjuk csökkenteni. Ez technológiailag és anyagilag is megoldható. Kell hozzá egy jó adag vizsgálat, amire rá kell állítani pár szakembert, mert nagyon alaposan meg kell érteni, mire használják a lakók vagy más épülethasználók az energiát, és ezt hogyan lehet optimalizálni. Ez tehát egy optimalizációs kihívás. Régóta tudjuk, hogy az épületeknek is nulla kibocsátásra kell lemenniük. Nem abba kellene nagy klímapénzeket rakni, hogy hatalmas hidrogén- és szén-dioxid-elfogó és -tároló infrastruktúrát fejlesztünk, bár ezek is kellenek, de nem akkora mértékben, mint a mai teljes hő-, valamint gázigény. Ezek mind nagyon drága infrastruktúrák, s emellett a hidrogén felhasználása és a szén-dioxid elfogása és tárolása is drága lesz. Ezeknek a pénzeknek a nagy részét inkább át kellene csoportosítani az épületállomány felújításába, hogy kevesebb gázra legyen szükség. Szerintem nem az a fő kérdés, mi mindent tudunk átterelni tisztaáram-alapú működésre, sok mindent egyébként, de ha a közlekedést, a repülést, az ipart, a fűtést és minden egyebet átterelünk, akkor robbanni fog a tiszta áramigényünk, amit nem fogunk tudni elég gyorsan ennyire fölfejleszteni. Ezért az a legfontosabb, hogy ne kelljen ennyi energiát termelnünk.
– Talán a közbeszédben kevesebb szó esik a metánkibocsátás csökkentéséről. Glasgow után ebben a kérdéskörben is többféle értékelést olvashattunk: van, aki nagyon elégedett az előrehaladással, mások azt hangsúlyozzák, hogy egyes kulcsországok itt is kimaradtak. E kérdésnél döntően a mezőgazdaság szerepéről kell beszélnünk? Milyen lépéseket kell tenni ezen a téren?
– A metánkibocsátás durván harmada a fosszilis tüzelőanyagokkal kapcsolatos szivárgás, és amennyire tudom, ez a megállapodás főleg erről szól. Ráadásul a szivárgásokat könnyű megelőzni, csak ehhez a cégeknek alkalmazniuk kell az ehhez szükséges technológiát, amire eddig nem kényszerültek rá. Igaz, hogy ebbe valóban nem ment bele mindenki, de előbb-utóbb csatlakozni fognak hozzá ők is. A metánkibocsátás maradék része nagyrészt a mezőgazdaságot érinti, ami viszont úgy oszlik meg, hogy ennek a nagy részéért a rizstermelés felelős, amivel nem nagyon tudunk mit csinálni, ezt egyszerűen el kell fogadni. Ezzel szemben például a szarvasmarháknál vagy általában a kérődzőknél megjelenő metánkibocsátás csökkentésénél egyrészt felmerül az étrendváltozás, hogy fogyasszunk kevesebb marhahúst, másrészt az, hogy kapjanak az állatok másféle tápanyagot. Ma már vannak olyan tápanyagok, amelyek, ha nem is tudják kiküszöbölni a metánkibocsátást, de tudják csökkenteni. Egy harmadik terület még a hulladék és a szennyvíz, amelyből szintén származik metánkibocsátás, ennek a jó részét is lehet kezelni, ha nem is tudjuk a mértékét lenullázni.
– Korábban röviden már szó esett a két legnagyobb fejlődő országról, Kínáról és Indiáról, de milyen hatása volt a klímakonferenciára az Egyesült Államok visszatérésnek? Emellett pedig globális terepen is érzékelhetők-e a klímasemlegességre közös politikákkal készülő Európai Unió progresszív törekvései?
– Kezdem az EU-val, amelynek a vezető szerepe teljességgel érzékelhető, miközben mindenki tisztában van azzal, hogy az EU-tárgyaló keze meg van kötve, hiszen csak olyan álláspontot képviselhet, amiben minden tagállam megegyezett. Márpedig ott vannak a kelet-európai meg bizonyos mértékig a déli tagállamok, amelyek azért húzzák a féket. Emiatt nem tud az EU annyira progresszív lenni, amennyire pár ország szeretné, de hát végül is erről szól az EU, hogy sokfélék vagyunk. Kicsit hasonló az USA helyzete is, amely szövetségi állam, s a tagállamai szintén eltérően állnak a kérdéshez. Biden elnök komoly küzdelmeket folytat a kongresszusban, ahol nem is tudta keresztülvinni a legújabb klímarendelkezéseit. Problémát látok abban is, hogy Biden nem támogatja a karbonadót, amit én sem tartok csodaszernek, de alapvetőnek gondolom, hogy be legyen árazva a szén-dioxid-kibocsátás. Ehhez képest az Egyesült Államok, az egyik legnagyobb kibocsátó azt mondja, hogy semmiképpen nem vezeti be, nehogy az amerikai családoknak többet kelljen fizetni. Ez nagy baj. Ezzel együtt az USA szerepe most inkább pozitív, de hozzá kell tenni, hogy nem volt azért annyira negatív a magatartása a Trump-adminisztráció alatt sem, mint sokan gondolják. Nem cserélték le a tárgyalóik jó részét, jórészt ugyanazok az emberek ültek az asztalnál, akiknek óvatosabb előrehaladásra szólt ugyan a mandátumuk, de nem éreztem az amerikaiakon az akkori tárgyalások folyamán sem azt a gátló szerepet, amit egyes más országok részéről gyakran érzek. Más kérdés, hogy a fejlődő országok klímaátállását szolgáló pénz ügyében sem az USA, sem az EU nem progresszív, miközben a fejlődők számára ez a legfontosabb kérdés. Azt is el kell ugyanakkor mondani, hogy nem csak az államok az egyedüli meghatározó szereplők a klímafolyamatban: egyre inkább ott vannak a városok, a régiók, a cégek, amire szükség is van, hiszen ők valósítják majd meg a gyakorlatban az ambiciózus nemzeti vállalásokat.
– Miként hatnak a konferenciát kísérő tüntetések, a civil szereplők felszólalásai vagy például Tuvalu külügyminiszterének drámai videóüzenete, amelyben az óceániai ország nehéz helyzetét térdig vízben állva ecsetelte? Ezek valóban számítanak, nyomást gyakorolnak a döntéshozókra?
– Legújabb kutatásaink azt mutatják, hogy sokszor azok az államok mentek bele a nagyon ambiciózus klímasemlegességi vagy karbonsemlegességi vállalásokba, amelyekben már elég nagyszámú önkormányzat jelentett be klímasemlegességet, és ezt olyan települések vállalták a leginkább, ahol sok volt a klímatüntetés. Egyrészt tehát a nyomásgyakorlás ilyen módon igenis számít. A másik ok, ami miatt ezek a mozzanatok jelentősek, az érzelmi hatás. A tárgyalódelegációk is emberekből állnak, és persze egyúttal közvetítik is egy ilyen esemény légkörét a saját kormányaiknak. Amikor a Maldív-szigetek vagy a Marshall-szigetek tárgyalója azt mondja, hogy nagyon szeretném elfogadni ezt a megállapodást, de nem tehetem, mert eltűnik az országom az elégtelen lépések miatt, az érzelmileg hat és nyomást gyakorol az ott ülőkre. Fontos látni, hogy a főbb szennyező országok elitjének valószínűleg ez az egy fóruma van, ahol egy asztalnál ülnek azokkal, akik megisszák a levét az ő luxusuknak (a mi luxusunknak), és ilyen helyzetben lehetetlen teljesen kizárni az érzelmi hatásokat. Egyébként pedig még mindig növekednek a kibocsátások, tehát hatalmas szerepe van a pszichológiának abban, hogy ezt megállítsuk. E tekintetben tényleg nagy változás zajlik, különösen az elmúlt két-három évben, mert egyre nehezebben védhető az, ha valaki kimarad a klímavédelmi célokból.
– Mint például Ausztrália?
– Igen, az ausztrál kormány magatartása kirívó, holott súlyos hőséghullámok, aszályok, bozóttüzek, majd aztán iszonyú áradások sújtották őket. Már most is a lakhatóság határán vannak, mégsem váltják le a kormányt, amely továbbra is a szénipart priorizálja, ami egy 19. századi gazdaságfejlesztési koncepció. Példa és figyelmeztetés is ez arra, hogy az ipari lobbik mennyire össze vannak fonódva a kormányokkal. Azt is fontos megérteni, hogy a kormányok nehéz döntéseinek háttérben hatalmas adóbevételek, rengeteg munkahely, virágzó gazdasági ágazatok állnak, nehéz és veszélyes az országok vezetőinek szembefordulni velük. Egy kormánynak valóban sok szempontot figyelembe kell vennie, amikor dönt. Ezzel együtt nyilvánvalóan elkerülhetetlen, hogy idővel az ausztrálok is vállalják a szén kivezetését.
– Egy korábbi nyilatkozatában arról beszélt, hogy a magyar vállalások, például az erdőségekkel kapcsolatban ambiciózusak, ám korábban arról is szólt, hogy a csokból hiányolja a klímaszempontokat. Kiegészíthetjük mindezt a rezsicsökkentésről alkotott véleményével is?
– A jelenlegi kormány évekkel ezelőtt kimondta: az egész épületszektort felújítjuk úgy, hogy átlagban hetven százalék fűtési energiát megtakarítunk. Nem sokkal később az erre kötelezettséget vállaló szakpolitikusok már nem voltak a helyükön. Ez ugyanaz a probléma, amiről az ausztrál kormány esetén beszéltünk: nagyon nehéz egy kormánynak az erős és nagy adóbevételeket hozó iparágak ellen menni, ráadásul a csak hosszabb távon eredményt hozó célt kell a négyéves választási ciklusban felmutatható eredménynyomással balanszírozni. Ha leszigeteljük az egész épületállományunkat, akkor az energiaszektor bevételei csökkennek, evvel az állam által beszedhető adók is, valamint az ország gazdaságának legerősebb cégei közül is kieshet néhány. Ez egy nagyon nehéz dilemma. Aki ezt a kérdést környezeti szempontból látja, annak az a véleménye, hogy a legfontosabb az épületek energia-felhasználásának lenullázása lenne, hiszen az az igazi rezsicsökkentés, amikor maradandóan nulla a rezsi. Viszont politikailag ezt azért is nehéz vállalni, mert a rezsicsökkentés egyszerre szól minden háztartásnak, míg az épületszektor nulla kibocsátású felújítása csak fokozatosan haladhat előre, kezdetben csak keveseket fog elérni, és húsz-harminc évig is tarthat az épületszektor egészének felújítása. Ezt politikailag akkor is nehéz vállalnia egy négy évig hatalmon lévő és az újraválasztásért küzdő kormánynak, ha világos, hogy a végcélt illetően ez lenne a jó választás. Ha alacsony az energiafelhasználás, akkor az energiaár emelkedése is jóval kisebb probléma. Ha nullenergiások az épületek, nem vagyunk kiszolgáltatva a földgázimport esetleges akadozásának. Számomra teljesen világos, hogy ez a jó megoldás mind éghajlatváltozási és egyéb környezetvédelmi, mind gazdaságossági, mind szociális, mind energiabiztonságossági szempontból, de nagyon nehéz megmondani, hogyan lehet erre a pontra politikailag eljutni. További speciális szempont a távhő, amely sajnos egyértelműen negatív szerepet játszik az egész klímaharcban, nem csak Magyarországon, mindenütt, mert a távhőszolgáltatók elemi módon ellenérdekeltek abban, hogy hatékonyak legyenek az épületek, azaz a távhőipar alapvetően ellenérdekelt az energiahatékonyságban, miközben nem tudjuk a távhőt megújuló energiával megoldani.[1] A hosszú távú jó megoldás a nullenergiás épület.
– Amiről most beszélünk, az egy klasszikus probléma, a közpolitikai idő és a választási ciklusok politikai idejének aszinkronitása, miközben az is könnyen belátható, hogy az a költség, amit most nem vállalnak a kormányok, később kumuláltan szakad majd a társadalmak nyakába.
– Ennél valójában rosszabb a helyzet, mert a károk szinte már most is nagyobbak, mint amekkora egy ambiciózus mérséklés költsége lenne. Fontos lenne, ha megértené minden szereplő, hogy három lehetőségünk van: mérséklünk, alkalmazkodunk vagy szenvedünk. Ez utóbbit nyilván nem szeretnénk választani. A mérséklésnek természetesen nagyok a költségei. Csakhogy ez a költség, ha ügyesen választjuk ki a dekarbonizációs pályát, kifizetődik, míg az alkalmazkodás hatalmas költségei, a hatalmas gátak építése, az infrastruktúra megerősítése olyan kiadás, ami nem jön vissza. Meg kell jegyeznem azt is, hogy természetesen a mérséklésnek is vannak költséges és kevésbé költséges módozatai, s én attól tartok, az EU most egy szükségtelenül költséges irányban indult el a hatalmas hidrogéninfrastruktúra erőltetésével, holott a legtisztább energia az, ahogyan arról már szóltunk, amit nem kell felhasználnunk. Nem azokat a megoldásokat kellene előnyben részesíteni, amelyek a mostani nagyipari érdekeknek megfelelnek, mert ők abban érdekeltek, hogy a meglévő infrastruktúrájukat, bár átalakítva, minél tovább használhassák, és minél kevesebbet kelljen változtatniuk az üzleti modelljeiken.
– Mivel felel arra a felvetésre, amivel bizonyára gyakran találkozik, hogy a klímasemleges átállás olyan elvárásokat állít elénk, hogy egészen meg kell változtatnunk az életmódunkat, s hogy sokan ezért húzódoznak megtenni, amit meg kellene tenniük?
– Ahogyan a kibocsátás mérséklése nem a legköltségesebb választási lehetőségünk, úgy az sem igaz, hogy a klímasemlegesség miatt kellene feladnunk a jólétünket. Amennyiben nem a legdrágább átállási megoldásokat támogatjuk, amelyek az ipari lobbik érdekeit szolgálják, hanem az emberek érdekeit nézzük, például az élhető városokat, a természetalapú megközelítéseket, akkor a well-being, a jóllét értelmében sokkal magasabb is lehet az életszínvonalunk, miközben a gazdaságosság terén is jól járunk, hiszen például nulla lesz a rezsi. Az autóktól való függés is ugyanezzel a hatással jár. Ha kiépülnek az alternatív közlekedési rendszerek révén igénybe vehető mobilitási szolgáltatások, szintén csökkenhetnek bizonyos költségek. Ma hatalmas költséggel építjük és fenntartjuk az autóutakat, iszonyú parkolóhely-mennyiségeknek adunk át területet a városokból, a termőföldekből. Ez óriási költség személyes szinten is, a biztosítások, az autó megvásárlása, karbantartása és még rengeteg minden komoly pénzt emészt fel. A mobilitás ennek a költségnek a töredékén megoldható lenne egy más üzleti modellel és a 21. századi technológia révén: ugyanúgy eljuthatnánk igény szerint háztól házig, csak nem a saját autónkba ülnénk be, hanem egy városszinten taxiszerűen működtetett járműflottát használnánk, és ha nem akarunk ezért sokat fizetni, esetleg útközben páran még ki-be szállnak. Egy ilyen 21. századi rugalmas, igényalapú városi közlekedési rendszer az OECD közlekedési kutatóintézete szerint felszámolná a városi dugókat, a jelenlegi járműparkkal is töredékére csökkentené a légszennyezést és a klímakibocsátásokat, és felszabadítana rengeteg közterületet is. Igazából sokkal jobb életünk lehetne, ha ügyesen csinálnánk a klímamegoldást, és nem is kerülne többe. A városok sokkal élhetőbbek lennének, a levegő pedig tiszta. Ez nem álom, ezek megvalósítható célok, amelyek kompatibilisek a 21. századi gazdasággal. Ennek a legfőbb kerékkötője, hogy a legnagyobb gazdasági erővel rendelkező iparágak szeretnék konzerválni a számukra eddig hasznot hozó gazdasági modellt, ameddig csak lehet, és nyomják a féket. Elismerem, hogy nehéz váltaniuk. Mindenkinek nehéz a változás, különösen, ha az az eddig magas fokú jólétet eredményező üzletágak hanyatlását jelenti, de szerintem a saját jól felfogott érdekük is azt diktálja, hogy mielőbb induljanak el ebbe az irányba, mert most még van két-három évtizedük az átmenetre. Még meg lehetne előzni, hogy a meglevő befektetéseket azelőtt kelljen nyugdíjazni, mielőtt megtérülnének. Én pár éve ezeket a dolgokat még csak nagyon félve mertem kimondani, de mostanra ezeknek a jó részét már széles körben elismerik. Nem arról van szó, hogy „én megmondtam előre”, inkább arra kérnék mindenkit, hogy ne lője le a hírvivőt, aki látja és elmondja, hogy a világ igenis erre fog haladni, különösen, hogy végső soron ez még ráadásul jobb is lesz mindannyiunknak.
Ürge-Vorsatz Diána 1992-ben szerzett fizikus diplomát az ELTE Természettudományi Karán. 1993–1996 között Fulbright-ösztöndíjas Berkeley-ben, 1996-ban környezettudományból doktorál a Kaliforniai Egyetemen. 1996-tól a CEU-n tanít. 2002 óta vesz részt az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének (IPCC) munkájában. 2007-től a CEU professzora, valamint 2017-ig az egyetem klímaváltozással és fenntartható energiapolitikával foglalkozó intézetének igazgatója. 2015 óta az IPCC kibocsátásmérsékléssel foglalkozó munkacsoportjának alelnöke. 2008-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2017 óta az Academia Europaea tagja.
[1] A geotermikus energia, vagyis a termálvíz lehetséges kivétel ez alól, viszont ez esetben nagyon fontos, hogy ne termeljünk ki több (termál)vizet a felszín alatti vízkészletekből, mint amennyi visszatermelődik, valamint az, hogy a rengeteg ásványi anyagban gazdag hulladékvíz a folyamat végén ne szennyezze az élővilágot, talajainkat. A termálvíz-visszatáplálás, ami fenntarthatóvá tehetné ezt az energiaforrást, ugyanakkor nagyon drágává is teszi ezt a technológiát.
