MIZSEI KÁLMÁN
A hazai politizáló közösség a kívánatos európai integrációs utat aszerint ítéli meg, hogy annak milyen hatása lenne a magyar belpolitikai fejleményekre, illetve aszerint, hogy miként viszonyul a csaknem monopolhelyzetben lévő kormányzati média által sugallt képhez. A magyar ellenzéki közvélemény jelszószinten „föderációpárti”, mert ebben – illetve a minél centralizáltabb integrációs modellben – véli megtalálni Orbán Viktor hazai túlhatalmának megfelelő ellensúlyát. Megértve ennek a szándéknak az alapját és legitimitását, ez a cikk nem a magyar aktuálpolitikai érdekekből indul ki, hanem az egész kontinens jövője szempontjából igyekszik egy reálisan, de nem ambíciók nélkül elérhető integrációs trendet kitapogatni.
Az Európai Unió integrációs modelljéről nem könnyű beszélni, mert az integráció nem egy teória mentén alakul, hanem éppen érvényes rövid és néha hosszabb távú aktuálpolitikai, ezen belül is főként biztonságpolitikai érdekek által vezérelve. Így az eredeti Montánunió elsősorban arra a kihívásra volt válasz, hogy ne ismétlődhessen meg egy francia–német háború. Ugyanakkor a kezdeményezés nem lett volna elképzelhető az általános geostratégiai helyzet nélkül: az Egyesült Államoknak a Szovjetunió agresszív szándékai miatt szüksége volt az európai országok minél szorosabb együttműködésére, és erre minden lehetséges módon, már a Marshall-segély kapcsán is ösztönözte őket. Ugyanakkor ez a biztonságpolitikai kockázat magukat az európai országokat is arra késztette, hogy szorosabbra fogják az együttműködésüket.
Azt sem szabad elfelejteni azonban, hogy kezdettől fogva egy másik integrációs platform is létrejött és működött: a NATO már a Montánunió előtt, 1949-ben megalakult, és biztonságpolitikai célokat szolgált, nevezetesen a benne részt vevők kollektív védelmét. Ugyanakkor a NATO is földrajzi és jelentős mértékben értékközösség, amely az Európai Unióval együtt kiáll az emberi jogok és a demokrácia egyetemesnek tekintett értékei mellett, ráadásul a központja szintén Brüsszelben van, így nagyon fontos integrációs dimenziói vannak a benne való együttműködésnek.
Az alulról építkező Európai Gazdasági Közösség (EGK) nagyon sikeresnek és a kontinensen nagyon népszerűnek bizonyult. Mit jelent az alulról építkezés? Azt, hogy legfontosabb kezdeti feladata a benne részt vevő országokban működő vállalatok akadálytalan, szabad kereskedelmének biztosítása és egymás területén a gazdasági befektetések könnyítése volt. Maga az európai bürokrácia is kicsi volt, költségvetése még a hetvenes évek végén is egy közepesen nagy európai városéval volt összemérhető. Ez a siker vezetett az EGK nem tervezett és váratlanul gyors bővüléséhez. Majd a szovjet birodalom széthullása és a német újraegyesítés hozta új helyzetbe a közösséget, amely 1993 végén alakult át Európai Unióvá. Ebben az időszakban egy sor – szintén nem egy elméletből derivált és akként tervezett, mégis nagy horderejű – integrációs lépés született. A schengeni egyezmény szintén a bottom up, vagyis a „lentről felfelé” szerves integrációs logikába illeszkedett a nyolcvanas évek második felében, és egyben a határok nélküli, egységes Európa üzenetét hordozta az egyre bővülő lakosság számára.
Az egységes pénz bevezetése ellenben egy politikai, sőt biztonságpolitikai indíttatású lépés volt, bármennyire nem tűnik első pillantásra annak egy monetáris politikai intézkedés. Elsősorban Franciaország kívánta ezzel is az unióhoz kötni Németországot, és mint a legtöbb francia kezdeményezés, ez is egy top-down, a központból kiinduló javaslat volt. Az euró bevezetésének megítélése nem tárgya ennek a cikknek. Magam többször érveltem nyilvánosan amellett, hogy Magyarországnak számos ok miatt érdeke az eurózónához való csatlakozás. Itt annyit tennék hozzá, hogy ez nem ugyanaz az álláspont, mint az, hogy „indokolt és hasznos volt az eurót bevezetni”. Az utóbbi álláspont elfoglalása további körültekintő és alapos elemzést igényelne, ami meghaladja ennek a cikknek a kereteit. Pusztán azt szeretném itt hangsúlyozni, hogy az európai integrációban keverednek a központosított és a „szerves” intézkedések.
Biztonságpolitikai értelemben főleg a NATO-val történtek fontos dolgok: a szövetség a kelet-európai országok nagyobb körével bővült, mint az Európai Unió. Van itt viszont egy rendkívül lényeges tény, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Egy állam vagy egy birodalom esetében a kül- és a hadügyeket természetes módon tekintjük az állam nélkülözhetetlen és elidegeníthetetlen funkciójának. Míg a lisszaboni szerződés alapján az uniónak lassanként kialakul egy külpolitikai, külügyi funkciója – még ha ennek jelenleg inkább kiegészítő szerepe van is a nagy államokéhoz képest –, addig katonapolitikai értelemben ma az Európai Unió abszolút nem tényező. Sem az uniónak nincs hadserege – pláne az uniót magát megvédeni képes hadserege –, sem az egyes nagy tagországok nem képesek, de nem is kötelesek megvédeni a többieket külső fenyegetéstől. Oroszország 2008-as grúziai és különösen a 2014 óta tartó ukrajnai, nem meghirdetett háborúja óta ez egy konkrét aktuálpolitikai kérdés. Oroszország hibrid háborút folytat az Európai Unió (és a NATO) határain, és az unió nem képes semmiféle, katonai értelemben hiteles válaszra. Ez az uniónak egy rendkívül alapvető hiányossága, amit azonban nem könnyű orvosolni. Donald Trump elnöksége és az ő hozzáállása tette napnál világosabbá, hogy nem tartható hosszú távon az a modell, hogy az Európai Unió kereskedelmi értelemben egy óriás, azonban egyáltalán nem képes önmagát megvédeni.
Évtizedeken át úgy látszott, hogy az EU egyre csak nő: bővülés és mélyülés periódusai váltogatták egymást, a Szovjetunió felbomlása pedig – úgy tűnhetett – végtelenítette ezt a folyamatot. A 2000-es évek elején azonban ez a trend váratlanul és paradox módon megfordult. A jel az európai alkotmány francia és holland elutasítása volt 2005 kora nyarán. Ráadásul két alapító országban szavaztak a polgárok nemmel az egyre mélyülő, már-már a föderáció szintjét megközelítő európai tervre. Különösen a franciák re- akciója volt drámai, hiszen éppen a francia kormányzó elit volt az, amely a mélyítés programját igyekezett gőzerővel megvalósítani, mert ebben lát- ta a német túlerő féken tartásának garanciáját. Az unióval szembeni egy- re mélyülő és bővülő lázadás természetesen a britek kilépésével tetőzött. Ezzel a harmadik legerősebb tagországa hagyta ott az uniót. Nagy-Britannia biztonságpolitikai szerepe túlértékelhetetlen – az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagja, atomhatalom. Igaz, hogy a tévesen felfogott „békeosztalék” jegyében Nagy-Britannia se költött a haderejére megfelelő mérték- ben, ezért nemzetközi összehasonlításban legyengült, de biztonsági tanácsi szerepe és meglévő hadereje még így is fontos szerepet tölt be a kontinens 76 éve tartó (ha nem számítjuk a periférián a fent említett háborúkat) békéjének fenntartásában. Nagy-Britannia szerepe az Európai Unió filozófiájának – így fejlődési irányának – alakításában is óriási volt: az unión belül csaknem mindig a liberálisabb, a gazdasági akadályok lebontására koncentráló, nem pedig a „franciásabb”, fentről lefelé szabályozást erőltető integrációs modellt képviselte. Lehet bírálni a brit kilépést – mint azt magam is teszem –, azonban helytelen lenne figyelmen kívül hagyni azt a figyelmeztetést, amit az unió britek általi elhagyása jelent: ha túlerőltetjük a „mélyítést”, további áldozatok is jöhetnek.
Ezek a történések azt mutatták meg nagyon világosan, hogy az eredeti mag-Európában kisebbségben vannak a föderáció irányában való gyors menetelés hívei. A holland politikai térkép is ekkor változott meg „végérvényesen”, de legalábbis hosszú időre. Azelőtt Hollandia volt a legnyitottabb a mélyülést illetően – mint annyi más tekintetben is a külvilágra.
Németországban az egyre mélyülő integrációnak nagy a szavazóbázisa, és a leginkább integrációbarát Zöldek az év végén várhatóan részei lesznek a szövetségi kormánynak. Itt viszont a politikai osztályban és főleg a kereszténydemokraták körében növekszik az óvatosság. Ennek az egyik oka az, hogy a francia és általában a déli szoros integrációs szándékok mögött az a törekvés is meghúzódik, hogy a saját adósságukat uniós szintre emeljék. Itt egy nagyon komoly akadálya van a föderációs irányba haladásnak. Az unió már azon a határon van, ahol ennek a fundamentális kérdésnek a megoldása nem megkerülhető, és ezt a koronavírus-válság még inkább nyilvánvalóvá tette. Igazából a 750 milliárd eurós „mentőcsomag” értelme is ez, ugyanis egyébként nem nagyon van mit menteni. A válság a gazdasági szereplőket és a munkavállalókat korábban csak háborús események idején látott, rendkívül nehéz helyzetbe hozta – ez azonban már múlt idő. A fizikai infrastruktúrát nem kell újjáépíteni, itt a háborús analógia már megtörik. A déli országokat a járvány nehezebb helyzetbe hozta, mint Németországot vagy a fegyelmezettebb északi országok nagy részét. Ennek okán, de bizonyos mértékig ürügyén követelték a déliek a nagy mentőcsomag létrehozását, részben a 2008-as válság analógiájára, noha a két válság egymástól nagyon eltér.
Végül olyan kompromisszum született, amelynek révén az unió a támogatás fedezetéül szolgáló hitelfelvétellel átlépte a Rubicont: az uniós szintű közös adósság felvételét.2 Ezzel kétségkívül komoly lépést teszünk a föderális átalakulás irányába, ennek sikere azonban még a jövő zenéje. Ez kritikus mértékben függ attól, hogy a déli országok, különösen a meghatározó erejű Franciaország és a fülig eladósodott Olaszország képesek lesznek-e olyan reformokra, amelyek markánsan növelik gazdasági hatékonyságukat, vagy ellenkező esetben sikerül-e kilobbizniuk az unión belül az adósságaik közösség általi átvállalását. Ez a hazai közbeszédben nem jelenik meg, mert abban a gazdasági ügyek egyáltalán nem kapnak szerepet. Pedig abszolút kulcskérdésről, az unió fennmaradásának központi kérdéséről van szó. Ha sikerül fenntartani egy versenyképes – tehát kapitalista, a szabad vállalkozásra építő – uniót, akkor nagy az esélye a politikai közösség fennmaradásának. Ha nem, a versenyképességi problémák elkerülhetetlenül politikai ellentétekbe és válságokba fognak transzformálódni.
A mai unió gazdasági értelemben némi leegyszerűsítéssel Németország-központúnak mondható, ahol a német ipar eredményesen integrálta magához a visegrádi országok gazdaságát, amellett, hogy eleve nagyon erős volt a kapcsolata a holland, osztrák és egyéb „északi” gazdaságokkal. Az utóbbi két évtizedben ezzel szemben a dél-európai gazdaságok nagy része olyan súlyos válságokon ment keresztül, amelyek eddig mégsem kényszerítettek ki a gazdasági versenyképesség megőrzése szempontjából elégséges strukturális reformokat.3 Ebben a kontextusban a föderalizáció elsősorban a kevésbé hatékony gazdaságok halmozódó adósságainak átvállalását vagy legalábbis részleges „közösségiesítését” jelentené.
Amikor az Európai Unió gyors fejlődéséről gondolkodunk egy föderális irányba, szintén figyelembe kell vennünk az unión belüli nagy és kis országok relatív súlyát. Mivel a nemzeti identitások továbbra is nagyon erősek, a vétó lehetőségének teljes elvétele a kis országoktól és a többségi szavazás bevezetése, illetve az ezen alapuló döntések hatókörének radikális kiterjesztése nagyon kényes kérdés. Mivel a magyar közönség számára eddig a vétó csak negatív konnotációval jelent meg – Orbán Viktor vétója az EU-s Covid-segélycsomaggal szemben –, nem látszik jól az az egyébként fontos elv, hogy az uniós többség ne legyen képes korlátlanul rákényszeríteni bármit a nemzetállamokra.
Sokat cikkeztek a „direktorátusnak” nevezett jelenségről, vagyis arról, hogy a fontos EU-s döntések előtt a német–francia–brit triumvirátus össze- ült, és megtanácskozta a számára kedvező kimenetelt. Így először hármuk között kellett kompromisszumot elérni, és ha ez megtörtént, már könnyebb volt konszenzust kialakítani. Ma ez a német–francia összjátékra redukálódott. Lehetne erre persze az a válasz, hogy éppen ezért van szükség a nemzetállamok szerepének csökkentésére és például az Európai Parlament szerepének növelésére. Ez viszont átvezet az unió kontra nemzetállamok hatalmi egyensúlyának kérdésétől az egyes európai intézmények relatív erejének kérdéséhez. A lisszaboni szerződésig az európai projekt mélyítésének és bővítésének fő letéteményese az Európai Bizottság volt. A bizottság – a maga egyetemes európai missziójával – és a tanácsban megtestesülő nemzeti érdekek és akaratok egyeztetése volt az egyre bővülő projekt mozgató ereje. Ez azonban a német egyesüléssel, a volt szocialista országok belépésével, illetve az euró bevezetésével megváltozott, és – ahogy már említettem – az európai alkotmány kudarca jelezte, hogy szakadék keletkezett az elitek és főleg a régi tagországok népei között. Ezt kicselezték ugyan a lisszaboni szerződéssel, de az Európai Unió valaha megingathatatlan népszerűsége már nem a régi. A lisszaboni szerződés egyik fontos következménye azonban az Európai Par- lament hatáskörének erőteljes növekedése. Sokan egyenesen a parlamenttől várják európai álmaik teljesülését, hogy az átvegye az egyre mélyülő európai egyesülés spirituális vezető szerepét. A parlament megnövekedett szerepének látom előnyeit és hátrányait is. A döntéshozatal pluralizmusa és talán az átláthatósága is nőtt azzal, hogy a parlament bekapcsolódott a döntésekbe. Az is kétségtelen azonban, hogy az Európai Parlament továbbra is legitimitáshiányban szenved – bár e téren a helyzet a legutóbbi, 2019-es választáson sokat javult. Kérdés persze, hogy mennyire tartósan, miután éppen az azt megelőző, 2014-es választáson volt a legalacsonyabb a részvétel.
Azt pedig, hogy a bizottság mennyire utat tévesztett, sajnos a Covid-vakcinák mindenki által ismert története mutatja legjobban. A döntéshozatal nehézkes, lassú és kevéssé átlátható, ráadásul ide is beköszöntött a PC-átok: jól hangzó jelszavak helyettesítik például azokat a döntéseket, amelyek az európai gazdaság versenyképességének javítását kényszerítenék ki vagy jelen esetben hatékony Covid elleni védelmet nyújtanának, illetve biztosítanák az európai polgárok nyári szabad utazását.
A föderális átalakulással kapcsolatos problémák számbavételével nem áll szándékomban elijeszteni az olvasót a további integrációs fejlődéstől. Magam az európai integráció elkötelezett híve vagyok, azonban a problémák és a kihívások nem egyszerűek. Centralizáció vagy decentralizált fejlődés? Mely területeken haladjunk előre és mekkora léptekkel? Mi legyen a biztonságpolitikai kooperációval? Továbbra is teljes mértékben az amerikai garanciákban bízzunk, vagy úgy fejlesszük tovább a NATO-t, hogy abban az európaiak fokozatosan egyre nagyobb szerepet kapjanak, de fenntartva a transzatlanti szolidaritást? Vagy okulva az elmúlt évek fejleményeiből, lassanként váltsa ki az európai haderő az amerikai védőernyőt? Én magam egy olyan európai integráció híve vagyok, amely a szerves integrációt elősegítendő továbbra is nagy hangsúlyt fektet a korlátok lebontására, és körültekintően rokonszenvez a szubszidiaritás azon aspektusával, amely csak ott alkalmaz európai szabályozást és intervenciót, ahol alsóbb szinten nem található megoldás. Egy olyan európai integrációé, amely talán kevesebb pénzt oszt el, de keresi és meg is találja azt a mechanizmust, amely garantálja a pénzek okos, a nemzeti és alsóbb szintű közösségekre is építő, valódi demokratikus kontrollját. Egy olyan európai integrációé, amely a közös vámpolitika mellett fokozatosan megoldja a közös határőrizet feladatát, és egyéb biztonságpolitikai kooperációkban is mélyülő integrációt valósít meg. Egy olyan európai integrációé, amely nem veti el a sulykot a nemzeti adósságok átvállalásában, és ezzel nem nyit túlságosan nagy rést a felelőt- len, élősködő gazdaságpolitikának. Egy olyan európai integrációé, amely figyel az unión belül továbbra is erősen meglévő nemzeti identitásokra; ez elemi egzisztenciális érdeke is, mert ha ezt nem teszi, a tagországok felől jövő feszültségek szétfeszítik. (Ezért aztán a nemzeti szabályozási, szociál- politikai stb. funkciók átvételével nagyon lassan és megfontoltan halad – ez lehet, hogy rövid távon nekünk, magyaroknak kevésbé jó, de Európa más kis népeinek viszont igen.) Egy olyan európai integrációé, amely szolidáris a világ demokráciáinak nagy közösségével, és ezt a szolidaritást aktívan építi is. Amely ezen belül különösen hangsúlyosan ápolja a transzatlanti szolidaritást, de felfogja, hogy az csak akkor fenntartható, ha maga is felnőtt társadalom módjára részt vállal a közös védelem hatékony kialakításában, és azt a jövő generációkba való befektetésként fogja fel. Ezeken a kereteken belül elképzelhető egy európai véderő fokozatos kialakítása is.
Meggyőződésem, hogy a fentiek nem csupán az én ízlésem szerinti integrációs elvek, hanem a civilizációk éles versenyében az Európai Unió túlélésének is az a feltétele, hogy ezek nagy százalékban megvalósuljanak.
A cikk az Ellensúly 2021/1-2. számában jelent meg. A további lapszámokra előfizethet az ellensuly.hu/elofizetes oldalon vagy személyesen is megvásárolhatja az Írók Boltjában.
