A kívánatos és életképes európai integráció

MIZSEI KÁLMÁN

A hazai politizáló közösség a kívánatos európai integrációs utat aszerint ítéli meg, hogy annak milyen hatása lenne a magyar belpolitikai fejleményekre, illetve aszerint, hogy miként viszonyul a csaknem monopolhelyzetben lévő kormányzati média által sugallt képhez. A magyar ellenzéki közvélemény jelszószinten „föderációpárti”, mert ebben – illetve a minél centralizáltabb integrációs modellben – véli megtalálni Orbán Viktor hazai túlhatalmának megfelelő ellensúlyát. Megértve ennek a szándéknak az alapját és legitimitását, ez a cikk nem a magyar aktuálpolitikai érdekekből indul ki, hanem az egész kontinens jövője szempontjából igyekszik egy reálisan, de nem ambíciók nélkül elérhető integrációs trendet kitapogatni.

Az Európai Unió integrációs modelljéről nem könnyű beszélni, mert az integráció nem egy teória mentén alakul, hanem éppen érvényes rövid és néha hosszabb távú aktuálpolitikai, ezen belül is főként biztonságpolitikai érdekek által vezérelve. Így az eredeti Montánunió elsősorban arra a kihívásra volt válasz, hogy ne ismétlődhessen meg egy francia–német háború. Ugyanakkor a kezdeményezés nem lett volna elképzelhető az általános geostratégiai helyzet nélkül: az Egyesült Államoknak a Szovjetunió agresszív szándékai miatt szüksége volt az európai országok minél szorosabb együttműködésére, és erre minden lehetséges módon, már a Marshall-segély kapcsán is ösztönözte őket. Ugyanakkor ez a biztonságpolitikai kockázat magukat az európai országokat is arra késztette, hogy szorosabbra fogják az együttműködésüket.

Azt sem szabad elfelejteni azonban, hogy kezdettől fogva egy másik integrációs platform is létrejött és működött: a NATO már a Montánunió előtt, 1949-ben megalakult, és biztonságpolitikai célokat szolgált, nevezetesen a benne részt vevők kollektív védelmét. Ugyanakkor a NATO is földrajzi és jelentős mértékben értékközösség, amely az Európai Unióval együtt kiáll az emberi jogok és a demokrácia egyetemesnek tekintett értékei mellett, ráadásul a központja szintén Brüsszelben van, így nagyon fontos integrációs dimenziói vannak a benne való együttműködésnek.

Az alulról építkező Európai Gazdasági Közösség (EGK) nagyon sikeresnek és a kontinensen nagyon népszerűnek bizonyult. Mit jelent az alulról építkezés? Azt, hogy legfontosabb kezdeti feladata a benne részt vevő országokban működő vállalatok akadálytalan, szabad kereskedelmének biztosítása és egymás területén a gazdasági befektetések könnyítése volt. Maga az európai bürokrácia is kicsi volt, költségvetése még a hetvenes évek végén is egy közepesen nagy európai városéval volt összemérhető. Ez a siker vezetett az EGK nem tervezett és váratlanul gyors bővüléséhez. Majd a szovjet birodalom széthullása és a német újraegyesítés hozta új helyzetbe a közösséget, amely 1993 végén alakult át Európai Unióvá. Ebben az időszakban egy sor – szintén nem egy elméletből derivált és akként tervezett, mégis nagy horderejű – integrációs lépés született. A schengeni egyezmény szintén a bottom up, vagyis a „lentről felfelé” szerves integrációs logikába illeszkedett a nyolcvanas évek második felében, és egyben a határok nélküli, egységes Európa üzenetét hordozta az egyre bővülő lakosság számára.

Az egységes pénz bevezetése ellenben egy politikai, sőt biztonságpolitikai indíttatású lépés volt, bármennyire nem tűnik első pillantásra annak egy monetáris politikai intézkedés. Elsősorban Franciaország kívánta ezzel is az unióhoz kötni Németországot, és mint a legtöbb francia kezdeményezés, ez is egy top-down, a központból kiinduló javaslat volt. Az euró bevezetésének megítélése nem tárgya ennek a cikknek. Magam többször érveltem nyilvánosan amellett, hogy Magyarországnak számos ok miatt érdeke az eurózónához való csatlakozás. Itt annyit tennék hozzá, hogy ez nem ugyanaz az álláspont, mint az, hogy „indokolt és hasznos volt az eurót bevezetni”. Az utóbbi álláspont elfoglalása további körültekintő és alapos elemzést igényelne, ami meghaladja ennek a cikknek a kereteit. Pusztán azt szeretném itt hangsúlyozni, hogy az európai integrációban keverednek a központosított és a „szerves” intézkedések.

Biztonságpolitikai értelemben főleg a NATO-val történtek fontos dolgok: a szövetség a kelet-európai országok nagyobb körével bővült, mint az Európai Unió. Van itt viszont egy rendkívül lényeges tény, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Egy állam vagy egy birodalom esetében a kül- és a hadügyeket természetes módon tekintjük az állam nélkülözhetetlen és elidegeníthetetlen funkciójának. Míg a lisszaboni szerződés alapján az uniónak lassanként kialakul egy külpolitikai, külügyi funkciója – még ha ennek jelenleg inkább kiegészítő szerepe van is a nagy államokéhoz képest –, addig katonapolitikai értelemben ma az Európai Unió abszolút nem tényező. Sem az uniónak nincs hadserege – pláne az uniót magát megvédeni képes hadserege –, sem az egyes nagy tagországok nem képesek, de nem is kötelesek megvédeni a többieket külső fenyegetéstől. Oroszország 2008-as grúziai és különösen a 2014 óta tartó ukrajnai, nem meghirdetett háborúja óta ez egy konkrét aktuálpolitikai kérdés. Oroszország hibrid háborút folytat az Európai Unió (és a NATO) határain, és az unió nem képes semmiféle, katonai értelemben hiteles válaszra. Ez az uniónak egy rendkívül alapvető hiányossága, amit azonban nem könnyű orvosolni. Donald Trump elnöksége és az ő hozzáállása tette napnál világosabbá, hogy nem tartható hosszú távon az a modell, hogy az Európai Unió kereskedelmi értelemben egy óriás, azonban egyáltalán nem képes önmagát megvédeni.

Évtizedeken át úgy látszott, hogy az EU egyre csak nő: bővülés és mélyülés periódusai váltogatták egymást, a Szovjetunió felbomlása pedig – úgy tűnhetett – végtelenítette ezt a folyamatot. A 2000-es évek elején azonban ez a trend váratlanul és paradox módon megfordult…. (…)

A cikket tovább olvashatja az Ellensúly 2021/1-2. számában, amelyre előfizethet az ellensuly.hu/elofizetes oldalon vagy személyesen is megvásárolhatja az Írók Boltjában.