Gyarmati Andrea, szociológus
Gondoskodásra mindannyiunknak szüksége van, kollektív szükséglet és kollektív felelősség. Éppen ezért egyenlően kell elosztani nők és férfiak között, a családok és közösségek között, a földrajzi régiók között, a jóléti állam és a gazdasági szféra között.
Azok a társadalmi-gazdasági változások, amelyek elvezetnek a jelenlegi gondoskodási krízisig, egészen a 60-as évekig, a nők gazdasági aktivitásának tömegessé válásáig nyúlnak vissza. A munkaerőpiaci változások azért kitüntetettek a globális változási folyamatokban, mert a munkaerőpiacon való részvétel, az így szerzett jövedelem az egyéni teljesítményhez -vagyis nem a születési, családdal kapcsolatos jogokhoz- kötődik. A növekvő individualizáció eredményeként a társadalmi elvárások, jogok és kötelezettségek – és kockázatok is- is az egyénhez kezdtek el kapcsolódni[1]. Azaz az egyéni döntési szabadság, választás növekedése kockázatokkal telivé, ha tetszik „rugalmassá” teszi a munka és a család világát, mindezek következménye pedig az egyént sújtja, neki kellene egyedül megbirkóznia a gondoskodási krízissel is.
A korábbi ipari társadalomra jellemző, nemek szerint elkülönülő produktív – reproduktív munkamegosztás (a férj dolgozik, a nő az otthoni feladatokat látja el) tehát a nők munkaerőpiaci részvételének növekedésével párhuzamosan átalakult. De míg a termelés szférájában megtörtént a nők szerepvállalása, a kereső munka szabályozása többé-kevésbé átlátható és a nyilvános szférában történik, addig a reproduktív munka (gondoskodás, gyermeknevelés, háztartási munka, de ide tartozik a szomszédsági, közösségi kapcsolatok fenntartása is) továbbra is a privát szférában, láthatatlanul, fizetetlenül, személyes és aszimmetrikus, a nemek közti egyenlőtlenségeket újratermelő függőségi viszony részeként jelenik meg.
És míg a munkaerőpiacon ma már alapvető elvárásunk lehet a rugalmasság, ezzel szemben a családot, ahol a gondoskodás, társadalmi újratermelés jellemzően női feladatként zajlik, szeretnénk egy, a szemünk előtt zajló változások által egyáltalán nem érintett színtérként látni. Ez azonban egy káros illúzió.
A nők ugyanis ma már nem képesek és nem is hajlandók a férfiak bevonódása, és a társadalom elismerése nélkül biztosítani a reproduktív munkát.
Fontos megérteni, hogy a produktív munka nem lehetséges a reproduktív munka nélkül. A gazdaság rá van szorulva a háztartásokban végzett láthatatlan munkára (pl. Magyarországon, ha a fizetetlen munka értékét hozzáadnánk a GDP-hez, 25%-kal magasabb értéket kapnánk[2]). Hiszen a láthatatlan munka végterméke maga a munkaerő, aki képes a munkavégzésre (nem csak abban az értelemben, hogy gyermekek születnek és róluk gondoskodni kell, míg adófizetőkké válnak, hanem abban az értelemben is, hogy ez a munka teszi egyáltalán lehetővé, hogy naponta el tudjunk menni dolgozni, hogy a betegségekből felépüljünk stb.). Emellett a gondoskodás társadalmi tőke is, szolidaritás és transzfer, a generációk közötti emberi értékek átadásának csatornája, amely a produktív szféra piaci logikájába nehezen beilleszthető. Gondoskodásra tehát mindannyiunknak szüksége van. De a gondoskodás negatív arcáról is muszáj itt szót ejteni. Nem csak arról van szó, hogy a produktív szféra maga alá gyűri a reproduktív szférát és a gondoskodási feladatokat a nőkre delegálja, ami már önmagában igazságtalan, hanem arról is, hogy a gondoskodás aszimmetrikus, kiszolgáltatott viszonyként jelenik meg a gondozó és a gondozott között, ami segítség és jogi szabályozás nélkül könnyen elnyomássá, kizsákmányolássá, fizikai agresszió forrásává is válhat[3].
Gondoskodási válság és ennek hatása a nők jól-létére
A gondoskodási válság összefügg az ismert demográfiai változásokkal: azzal, hogy nő a születéskor várható élettartam, egyre nagyobb az idősek aránya (a 65 éven felüliek aránya az elkövetkező 30 évben meg fog duplázódni), a női foglalkoztatás növelése versenyképességi kérdéssé vált, kitolódik vagy elmarad a gyermekvállalás, a családok diverzifikálódnak (egyszülős, mozaik családok, alternatív együttélési formák), növekszik a családok földrajzi mobilitása. Egyre több gondoskodásra lenne tehát szükségünk, de a feladatra kijelölt nők már nem képesek biztosítani azt a rengeteg gondoskodási feladatot, amire a családtagoknak életük végéig szükségük lenne. Miközben az aktív korú nők a családtagjaikról gondoskodnak, a saját jövőjüket élik fel, hiszen átlagosan 12 évig kiesnek a munkaerőpiacról, ami időskori elszegényedéshez vezet. Globális következményekkel is számolni kell, megjelent ugyanis a gondoskodás földrajzi relokációja, azaz a kevésbé fejlett országok női munkavállalói (migráns nők) látják el legtöbbször nagyon alacsony bérért, szabályozatlan, kiszolgáltatott munkaerőpiaci körülmények között fejlettebb országok gondozási feladatait, miközben a saját családtagjaik ellátás nélkül maradnak. Ugyanakkor mindez eddig csak személyes kérdésként merült fel, nem pedig politikai vagy társadalmi kérdésként. Pedig a gondoskodás kapcsán egyszerre van jelen a nemek közti egyenlőtlenség, a társadalmi osztályok közötti, az etnikai és a geopolitikai egyenlőtlenség.
A nők túlsúlya a gondozási feladatok kapcsán három szinten is megjelenik. Egyrészt az informális gondozásban, másrészt a professzionális területen, harmadrészt a gondozottak között. Az ún. informális, otthon végzett, láthatatlan gondozási feladatok 80%-a a nőkre hárul[4]. Magyarországon egy 2012-es statisztika szerint a családi kötöttség, gondozás miatt 50 év feletti korosztályból 35 ezer fő adta fel a munkavállalást, ebből 26 ezer (74%) volt nő[5]. A professzionális gondoskodást lefedő szociális és gyermekvédelmi területen dolgozó 85 ezer munkavállaló 92%-a nő[6]. Tegyük hozzá gyorsan azt is, hogy a nemzetgazdasági ágakon belül a legrosszabbul fizetett munkavállalókról van szó. A szociális ellátórendszerben gondozást kapó kb. 600 ezer ember 62%-a nő, a csak időseket érintő szolgáltatásokban ez az arány még magasabb[7]. Ugyanakkor az ellátást kapók száma töredéke a tényleges szükségleteknek, hiszen pl. az időseknek csupán a 3%-a kap intézményes ellátást. A következmény egyrészt a növekvő női szegénység, a gondozási munkákhoz kapcsolódó stressz, kiégés, egészségi problémák, rosszabb életkilátások, professzionális területen a már most is kritikus munkaerőhiány (becslések szerint a legtöbb új munkahely az IKT és a zöld gazdaság után a gondoskodási területen fog létrejönni az elkövetkező években), másrészt gondozottként a szolgáltatásokhoz való egyenlőtlen hozzáférés az állami kapacitások elégtelensége miatt.
A jóléti állam szerepe a gondoskodási krízisben
A 90-es években a szociálpolitikában is megjelent a feminista kritika, mivel az addig a munkajövedelmekre fókuszáló szociálpolitikából kimaradtak a hagyományos otthoni feladatokat ellátó nők. A kritikát megfogalmazók szerint a nők számára nem az a kérdés, hogy hogyan tudnak kivonulni a munkaerőpiacról transzferjövedelmek segítségével, hanem éppen ellenkezőleg: hogyan tudnak bekapcsolódni úgy, hogy az állam segít a gondozási terheik csökkentésében. Mivel a foglalkoztatás növelése a jóléti államok fenntartásának is a kulcsa, ezért Nyugat-Európa több országában is elindult egy ún. de-familizációs folyamat, azaz a gondozási feladatok társadalmasítása, helyenként piacosítása, újraszabályozása, nemek közti kiegyenlítésének ösztönzése (szülői szabadságok rendszerének átalakítása), illetve az alternatív megoldások keresése (infokommunikációs eszközökkel támogatott innovációk a fogyatékossággal élők, vagy az idősek ellátásában). Kelet-Európa országaiban ezzel szemben jelenleg ún. re-familizációs folyamatoknak vagyunk tanúi: az állam a jóléti intézményrendszer rendszerváltás utáni leépítésén keresztül éppen a tradicionális szerepmegosztást erősíti újra, azaz a gondozási feladatokat visszatolja a nőkre. Ennek a következménye azonban a megváltozott feltételek mellett nem az lesz, hogy a nők újra magukra veszik ezeket a terheket, hanem éppen ellenkezőleg: kivonulnak a reproduktív szférából, nő a válások száma, kevesebb gyermeket vállalnak, és végeredményben nő a gondoskodás nélkül maradók száma.
A szociális szolgáltatások hiánya ugyanis nem hoz létre családon belüli szolidaritást.
A jóléti intézményrendszer leépítése egyéni szinten a párkapcsolati konfliktusok, a család diszfunkcionális működése, a nemek közti egyenlőtlenségek, a női szegénység növekedésének irányába hat. Éppen ezért, ahogy arra már fentebb is utaltam, az egyéni és politikai megoldási stratégiákat, döntéseket összefüggésükben kell látni. Egy adott pillanatban népszerűnek tűnő család- és szociálpolitikai döntés (ilyen pl. a családok otthonteremtési kedvezményének erőltetése az állami lakáspolitika helyett) ugyanis akár évtizedekre is képes kényszerpályára állítani családok, nők és férfiak tízezreinek életét.
Mi vezethet ki a gondoskodási krízisből?
Egyrészt a gondoskodás gazdaságába való állami beruházás. Minden olyan ágazatba érdemes beruházni, amelyek kapcsolódnak a társadalmi újratermeléshez, ilyen az oktatás, egészségügy, szociális ellátások. Nem csak az infrastruktúrafejlesztés, kapacitásnövelés, hanem a munkahelyek teremtése is fontos, mivel ezek a munkahelyek multiplikátor hatással bírnak, közvetve és közvetetten is lehetővé teszik hogy még több nő tudjon dolgozni. A bérek növelésével, munkakörülmények javításával pedig el lehet érni, hogy férfiak is vállaljanak ilyen munkát, ami a munkaerőpiaci nemek szerinti szektoriális elkülönülés felszámolásának irányába hat (ismert az az összefüggés, hogy ahol kevés a férfi egy ágazatban, ott ők lesznek azok, akiket vezető pozícióra ki fognak választani, akiknek ezután érdeke fog fűződni az egyenlőtlenségek fenntartásához).
A gondoskodás, különösen a tartós gondozás finanszírozását, kapacitásait növelni kellene, sokkal közelebb vinni a tényleges szükségletekhez[8]. Jelenleg ugyanis nagyon kevés közpénz jut erre a területre, az EU-s átlag is csupán 1%-a a GDP-nek. A finanszírozás egészségügyhöz való közelítése is több országban van napirenden, akár egyfajta gondozási adó formájában. A tartós gondozáson belül különösen fontos lenne az informális és professzionális gondozást végzők munkájának jobb anyagi elismerése. A terhek oroszlánrészét viselő informális, családi gondozók számára gondozási szabadság biztosítása, tehermentesítő szolgáltatások megszervezése, pszichoedukációs tréningek biztosítása, illetve ezzel párhuzamosan az otthonközeli ellátások fejlesztése, integrálása az egészségügyi szolgáltatásokkal (nálunk ilyen pl. a házi segítségnyújtás szolgáltatás, támogató szolgálat, otthoni szakápolás). Ugyanilyen szőnyeg alá söpört kérdés a családok által feketén alkalmazott gondozók jelenlegi rendezetlen munkajogi helyzete. Olyan kiszolgáltatott nőkről van szó, akik közül sokan családon belüli erőszakból való menekülés miatt választják ezt a megélhetési formát, hogy a lakhatásukat is tudják ilyen módon biztosítani. Az ő helyzetükről még adataink sincsenek.
[1] Beck, U.: 2003. A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság Századvég Kiadó, Budapest
[2] https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/stattukor/haztszatellit.pdf
[3] vö. http://www.who.int/mediacentre/factsheets/fs357/en/
[4] http://www.age-platform.eu/press-releases/right-carer%E2%80%99s-leave-necessity-today%E2%80%99s-context-demographic-change
[5] http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/pdf/otvenevfeletti.pdf.
[6] Gyarmati Andrea: 2021. A szociális ágazatban dolgozók munkakörülményei, járványkezelés, érdekérvényesítés. Kutatási beszámoló. https://www.researchgate.net/publication/349519530_A_szocialis_agazatban_dolgozok_munkakorulmenyei_jarvanykezeles_erdekervenyesites
[7] Mester Dániel – Goldmann Róbert – Gyetvai Gellért :2016. A szociális szolgáltató rendszert alakító tényezők hatása az ellátottak nem, kor és területi megoszlásának alakulására.
[8] A szükségletek és kapacitások közti különbségekről: Gyarmati Andrea: 2019. Idősödés, idősellátás Magyarországon. Helyzetkép és problémák. https://library.fes.de/pdf-files/bueros/budapest/15410.pdf
