Szerző: Schiffer András
I.
Egy alkotmányos demokráciának – nézetem szerint – két ismérve van: az alkotmány szövege a pillanatnyi alkotmányozó többségen túlmutató konszenzust élvez és még az alkotmányozó többség mozgásterét is korlátozza. A Fidesz óriási kockázatot vállalt 2011-ben, amikor a politikai közösség egyik fele ellenében alkotmányozott. Az Alaptörvény-módosításokkal tovább ment: olyan közpolitikai kérdéseket foglalt alaptörvénybe, illetve nyilvánított sarkalatosnak, amelyek tipikusan a mindenkori – feles többséggel rendelkező – kormány felségterületére tartoznak. Az alkotmányozó többség ráadásul „felülalkotmányozások” sorával adta mindenki tudtára, hogy az alkotmányos rendelkezések őt magát nem kötik.[1] A NER alkotmánypolitikájának egyetlen vezérelve azonosítható: a pillanatnyi – kétharmados –többséget élvező politikai akarat korlátlan érvényesítése. A pillanatnyi kétharmados többségen túlmutató konszenzus és az alkotmányozó többség mozgásterét is korlátozó rendszabályok hiánya miatt az Alaptörvény morális legitimitása felettébb kérdéses. Az Alaptörvény és a kapcsolódó alkotmányos rendszabályok közjogi legitimációja ugyanakkor vitathatatlan.
II.
A NER már 2010-ben saját mélyállam, tehát egy demokratikus legitimációval nem rendelkező, párhuzamos, a Fidesz veresége esetén a demokratikus felhatalmazással rendelkező kormányzattal konkuráló államirányítási struktúra kiépítésébe kezdett (ez valójában egy ellenmélyállam, de erről majd később).[2] A mélyállam előrenyomulása – minden egyes kiszervezett kormányzati funkcióval és adóforinttal – a szabad választások tétjét csökkenti. A NER mélyállamépítésének öt szintjét tudom elkülöníteni. Az „alapozóréteget” a sarkalatosnak nyilvánított, alaptörvényi szintre emelt közpolitikai területek jelentik. Az Alaptörvény sarkalatossá nyilvánította a családpolitika (L cikk), a birtokpolitika (P cikk), az adó- és nyugdíjrendszer (40. cikk) alapvető szabályait és – felülalkotmányozásokkal – legalábbis alkotmányos akadályokat hárított el a hajléktalanok kriminalizálása (XXII. cikk), valamint a felsőoktatási hallgatók röghöz kötése (X. cikk) útjából. Ezekben a közpolitikai kérdésekben egy kétharmaddal nem rendelkező kormányzati többség nem fog tudni egyedül döntéseket hozni. A második réteget az önálló szabályozó szervek jelentik. Az önálló szabályozó szerv alkotmányos rangra emelését (23. cikk) követően a NER folyamatosan szervez ki – sarkalatos törvényekkel – tipikusan központi közigazgatási területeket a mindenkori kormány fennhatósága alól.[3] Az önálló szabályozó szervből ma hármat ismerünk: 1) a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság, 2) a Magyar Energetikai és Közműszabályozási Hivatal (MEKH) és 3) a Szabályozott Tevékenységek Felügyeleti Hatósága; továbbá ilyen lesz 2022. január 1. napjától az Országos Atomenergia Hivatal, az OAH (lásd: 2010. évi XLIII. tv. 1. § [3] bek.). A korábbi médiahatósághoz „csapott” hírközlési terület a Medgyessy-kormány idején egy komplett minisztériumot (IHM) jelentett, a MEKH az energiapolitika megkerülhetetlen szereplője, döntően a korábbi gazdasági tárcák egyik stratégiai funkcióját örökölte. A 2021. évi XXXII. törvénnyel életre hívott Szabályozott Tevékenységek Felügyeleti Hatósága egy igazi „vegyeskereskedés”: ide tartozik a szerencsejáték-felügyelet, a dohánykereskedelem, az önálló bírósági végrehajtás, a felszámolói névjegyzékállami felügyelete, de ez egyben a koncesszióhatóság és újabban[4] a bányahatóság is. Az elmúlt évtizedek igazságügyi, gazdasági és pénzügyi tárcáinak klasszikus felügyeleti és szabályozási kompetenciái kerültek el a mindenkori kormánytól az új, önálló szabályozó szervhez. Az OAH kétharmadba öntésével az elkövetkező kormányok akaratérvényesítési képessége például Paks 2 kapcsán gyengül. A harmadik rétegben a sarkalatosan kiszervezett közvagyont találjuk. A Kilencedik Alaptörvény-módosítás (38. cikk) és nyomában a közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványokról szóló 2021. évi IX. tv. a közvagyon egy részét vonta ki az egyszerű parlamenti többség kontrollja alól. A sarkalatosságba zárt közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványok egy jókora állami vagyontömeget és gyakorlatilag a komplett felsőoktatást, valamint az állami kulturális funkciók jelentékeny hányadát teszik hozzáférhetetlenné a végrehajtó hatalom számára.[5]
A konstrukció negyedik és egyúttal stabilizáló rétegét a kétharmados (vagy csak kétharmaddal „visszacsinálható”) személyzeti döntések teszik ki. Idetartoznak: az államfő, a főbíró, a főügyész, az OBH elnöke, az alkotmánybírák, az ÁSZ és a Költségvetési Tanács, valamint a jegybank vezetése, az ombudsman, a médiatanács, az önálló szabályozó szervek vezetőinek megválasztása és/vagy visszahívása. A mélyállam „csúcsdísze” a Költségvetési Tanács előzetes hozzájárulása hiányában költségvetési törvény nélkül maradt parlament szétzavarhatósága (Alaptörvény 3. és 44. cikk). Ha jövőre kormányváltásra kerül sor, a Költségvetési Tanács akár már a 2023-as költségvetés elfogadását „meghekkelheti”, a mostani parlament által megválasztott köztársasági elnök pedig feloszlathatja a 2022 májusában megalakuló Országgyűlést.
Az öt réteget a karizmatikus legitimáció[6] rendezi egységbe: ez egyben a rendszer gyengéje is. A sarkalatossá nyilvánított közpolitikai területek egy kétharmad nélkül kormányzó Orbán-adminisztráció életét is megkeserítik (erre példa a 2015–2018 közötti időszak), egypárti jelöléssel megválasztott alkotmánybírák is törtek borsot a miniszterelnök orra alá, kétharmaddal pajzsra emelt főbíró is okozott csalódást a NER-nek, a jegybankelnök pedig egyenesen önálló politikai erőközpontként kezd fellépni az Orbánkormánnyal szemben.
Ugyanakkor az ötszintes mélyállamépítés kevéssé (valójában csak a „csúcsdíszben”) érinti a közjogi alapszerkezetet, és csekély hányadban (bár annál fájóbban) érhető tetten az Alaptörvény textúrájában. Az „alapozórétegről” rögzítenünk kell: a kormányzati kompetenciába tartozó közpolitikai területek és az alkotmányos konszenzust élvező fundamentumok között aligha lehet univerzális, jól látható határvonalat húzni. A német alaptörvény például a magyarnál mélyebben nyúl bele oktatáspolitikai kérdésekbe (7. cikk), adónemeket nevesít, államszövetségi jellege miatt az adóbevételek felosztásáról is rendelkezik (106. cikk). Ráadásul a Fidesz tényszerűen veti fel, hogy az Alaptörvényben numerikusan kevesebb a kétharmados előírás, mint a korábbi Alkotmányban volt – más kérdés, hogy itt legkevésbé mennyiségi problémáról van szó. Önkritikusan is meg kell állapítanom, hogy az önálló szabályozó szerv alkotmányos rangra emelését méltatlanul kevés kritika érte 2011–2012-ben ellenzéki oldalról. Sajnálatos módon egy globális trendbe illeszkedik egyes szabályozó hatósági funkciók leszakítása (eufemisztikusan: elválasztása) a demokratikus legitimációval rendelkező kormányzatról. A megoldás ráadásul nem volt ismeretlen az 1990 és 2010 közötti Magyarországon sem. Nagyon hasonló státusszal bírt már a NER bejövetele előtt az MNB, az ügyészi szervezet, az ORTT. Nyugati elvárásoknak megfelelve a rendszerváltó parlament a monetáris politika csúcsszervét, a jegybankot definiálta a kormánytól független alkotmányos szervként (1990. évi XL. tv.). A pénzügyi felügyelet jegybankba integrálását még a Bajnai-kormány vetette fel. Az első médiatörvénnyel (1996. évi I. tv.) a médiafelügyelet ugyancsak kormányzaton kívüli főhatósághoz, a kvázi szabályozó és vitarendező (panaszbizottság) hatáskörökkel is rendelkező ORTT-hez került. Igaz, ez még nem egypárti, hanem paritásos alapon összeállított médiatestület volt. A kvázi önálló hatalmi ágként funkcionáló ügyészség a sztálini alkotmányozás öröksége, a Visinszkij-modellt követi – amúgy pedig a büntetőpolitika letéteményese. Az 1995–1996-os alkotmányozási kísérlet során az SZDSZ és a Fidesz megpróbálkoztak az ügyészség kormány alá rendelésével, de Horn Gyuláék (némi kisgazda hátszéllel) ezt meghiúsították. A NER pedig köszönte, és megtartotta ezt a diszfunkciót. Az alapítványi vagyonkimentésnek egyetlen „pici” horgonya van az Alaptörvényben: „A közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítvány létrehozásáról, működéséről, megszüntetéséről, valamint közfeladata ellátásáról sarkalatos törvény rendelkezik.” A kétharmaddal biztosított személyi döntések többnyire korábban is kétharmados körbe tartoztak: a NER elvi törés nélkül bővítette a kört. Átvette hozzá a korábbi alkotmányos szabályozás hiátusait is: így katapultálhatott kormánypárti képviselő az ÁSZ élére, valamint az Alkotmánybíróságra, így lehetett komoly ítélkező bírói múlt nélkül főbírót választani. Az 1990–2010 közötti adminisztrációk mindegyike kényszerült hosszabb-rövidebb ideig kohabitációra az ellenoldalról jelölt/választott köztársasági elnökökkel, alkotmánybírákkal, jegybanki vezetőkkel, főügyésszel, ombudsmanokkal. A bírósági szervezetrendszerben két lépésben – a 2019. évi XXIV. tv. és a 2019. évi CXXVII. tv. révén – hajtottak végre a kúriai elnök súlyát növelő centralizációt: ezek önmagukban pártpolitikailag semleges alkotmányjogi megoldások, kizárólag „megfelelő” személyi konstelláció esetén szolgálják a NER befolyásszerzését a bírói hatalmi ágban.[7] A „csúcsdísz” – a Költségvetési Tanács vétójogával és elfogadott költségvetés híján az államelnök feloszlatási jogával – valóban ellépés a rendszerváltó közjogi konstrukciótól. Ugyanakkor az államadósságfék (37. cikk) nehezen kifogásolható, a citált német alaptörvényben is ismert (115. cikk) intézmény, az éves költségvetés megalkotása minden demokráciában alapkövetelmény a kormánytöbbséggel szemben. A jelenlegi Költségvetési Tanács előképét a 2008. évi LXXV. tv. vázolta fel. Az Orbán-kormány ezenfelül magánjogi megállapodások garmadájával teremthet kényszerpályákat utódai számára. Csakhogy a polgári jogi eszközökkel elkövetett, jövőt felélő vagyonfelhalmozás lehet erkölcsi, politikai vagy éppen büntetőjogi kérdés – de nem alkotmányjogi.
A NER mélyállamépítése az eredeti szándék szerint egy ellenmélyállam kiépítését célozza. Az 1989-es rendszerváltással ugyanis létrejött, pontosabban: tovább élt a posztkommunista mélyállam.[8] A posztkommunista mélyállam – szemben a NER ellenmélyállamával – egyáltalán nem volt centralizált: az oligarchikus, partikuláris érdekek mentén hálózatosodó „gombolyagstruktúra” egyszerűen jobban passzolt az eszmei kohéziótól megszabadult, zsákmányt védő[9] késő kádári nómenklatúrához. Vitathatatlan: a posztkommunista mélyállam még annyira sem rendelkezett explicit kétharmados biztosítékokkal, mint ma a NER kiépülő ellenmélyállama. Implicitekkel annál inkább! Az 1989–90-es liberális jogállami szerkezet úgy viselkedett, mintha egy totalitárius előzmény nélküli, évtizedek óta zavartalanul működő polgári demokráciában kellene működésbe lépnie. Nem vont cezúrát az új magyar demokrácia és a totalitárius múlt közé. A minimalista, értéksemleges textúra hézagai kiválóan segítették a késő kádári nómenklatúra hatalomátmentését, a posztkommunista mélyállam kiépülését. Mire gondolok? A múlt rendszer politikai kinevezettjei, az antidemokratikus visszaélések könyörtelen végrehajtói továbbszolgálhattak képviselőként, miniszterelnökként, alkotmánybíróként, bírósági vezetőként, főügyészként, polgármesterként, intézményvezetőként, és így tovább. Az adminisztratív apparátusban 1990 tavasza után zavartalanul folytathatták „szakmai” tevékenységüket azok, akik egy-két évvel korábban még a pártállam nevében kardlapoztak, lehallgattak és így tovább. A tudományos és művészeti kánonokat 1990 után rezzenéstelenül őrizték ugyanazok, akik 1989-ben is őrizték. Az állampárt politikai főiskolájának grádicsait például magától értetődően ismerték el az új magyar demokrácia egyetemein, akadémiai karrierútjain. A szakmai autonómia fétise – Elbától keletre –a „megalvadt struktúrákat”[10] védte. A népirtó ávósok, karhatalmisták és felbujtóik felelősségre vonása a liberális jogállam játékszabályaiba ütközött. A hatalomátmentés médiakulisszáin (lásd még „békés átmenet”) őrködő kádári állambiztonság küldötteiből a lebukás legkisebb veszélye nélkül lehetett médiasztár a kilencvenes évek Magyarországán. A megyei napilapok „last minute” értékesítését éppúgy a magánjog és a befektetővédelem sáncai védték, ahogyan később a közműcégek vagy a reptér elherdálását. A külföldi befektetők pedig nem voltak hálátlanok. A Vranitzky egykori osztrák kancellárnak tulajdonított mondást parafrazálva: pontosan tudták, kikel vadásztak együtt. A pártállami utódszervezetek a magánjog fedezékében menthették át a – természetjogi értelemben a közt megillető – zsákmányolt vagyontömeget. Az alapítvány jogintézményét sem véletlenül rehabilitálta az „ancien régime” a rendszer végóráiban (1990. évi I. tv.). Állítólag Antall miniszterelnöktől származik a találó helyzetleírás: Marx helyett a tőkét vitték. A késő kádári nómenklatúra információs monopóliuma – lusztrációs szabályok híján – a privatizációban is behozhatatlan előnyt jelentett a posztkommunista mélyállam szereplőinek.[11] A posztkommunista mélyállamépítés „csúcsdíszének” az alkotmányos féket nélkülöző eladósítás bizonyult.
III.
Az alkotmányozáshoz, a fundamentumok módosításához a legtöbb jogrendszer különleges eljárási követelményeket támaszt. A különleges eljárási követelményeknek rendre az a funkciójuk, hogy reprezentálják a fundamentumok mögötti átfedőleges konszenzust.[12] A különleges eljárási követelmények hazai története viszonylag röviden foglalható össze. Az Alkotmány megváltoztatásához – furcsa mód – már az 1949-es, sztálinista szöveg is kétharmados többséget írt elő (15. § [3] bek.). A rendszerváltó alkotmánymódosítás világosan elkülönítette a jelen lévő képviselők („kis kétharmad”) és az összes képviselő kétharmadának („nagy kétharmad”) szavazatával hozott döntéseket.[13] Utóbbit támasztotta az Alkotmány megváltoztatása egyetlen feltételéül (24. § [3] bek.). Az alkotmányozó hatalom a rendszerváltás idején azzal a feltételezéssel élt, hogy a legfőbb népképviseleti szerv „nagy kétharmada” önmagában is reprezentálja a politikai közösség átfedőleges konszenzusát. Ez persze a többségi elv irányába billenő magyar választási rendszer mellett – akkor is, most is – egy téves feltételezés, a NER mindenesetre ezt a megoldást örökölte meg. De lege feranda: a feltételezés akkor volna alapos, ha az alkotmányozó, alkotmánymódosító javaslat elfogadásához a „nagy kétharmadra” úgy volna szükség, hogy az egyúttal többségi állásponttá válik a listás szavazatok összesen legalább kétharmadát megszerzett jelölő szervezetek országgyűlési képviselőcsoportjaiban is. Így például 2011-ben a kormányoldalnak – a saját 68 százalékos mandátumaránya mellett – szüksége lett volna vagy a Jobbik-, vagy az MSZP-frakció többségére is. Az 1995. évi XLIV. tv. egy ötödik bekezdést iktatott az Alkotmány 24. §-ba: „Az új Alkotmány előkészítésének részletes szabályairól szóló országgyűlési határozat elfogadásához az országgyűlési képviselők négyötödének szavazata szükséges.” Csakhogy az alkotmánymódosítás tartalmazott egy önkioldó klauzulát, mely szerint a beiktatott bekezdés az 1994-ben megválasztott Országgyűlés megbízatásának megszűnésekor hatályát veszti. Apró malőr, hogy a Magyar Közlöny 2009. október 23-i ünnepi számában közzétett egységes szerkezetű alkotmányszöveg mégis tartalmazta ezt a passzust. Miután a NER biztosra akart menni, ezért helyezte hatályon kívül 2010. július 5-én az egyszer már hatályon kívül került rendelkezést. A négyötödös szabály legnagyobb problémája amúgy az volt, hogy nem valódi garanciális szabály. Az 1995-ös textúra tudniillik egyáltalán nem definiálta az „alkotmány előkészítésének részletes szabályairól szóló országgyűlési határozat” státuszát. Ha visszaemlékszünk a 2011. márciusi eseményekre, amikor a kormányoldal előbb elfogadta az új Alkotmány (!) elfogadásának előkészítéséről szóló 9/2011. (III. 9.) OGY-határozatot, majd ettől teljesen eltérve alkotta meg az Alaptörvényt: akár az is megtörténhetett volna, hogy a négyötöd elfogadja az alkotmány előkészítésének részletes szabályairól szóló országgyűlési határozatot, majd a kétharmadhoz tartozó képviselők ettől eltérő normaszöveget alkotnak meg. Az alkotmányozás kellékeként a megerősítő népszavazás intézményét csak az 1989. évi XVII. tv. 7. § ismerte: ezt a plusz garanciát az MSZP–SZDSZ még 1998 elején kilőtte a második népszavazási törvénnyel (1998. évi III. tv.). A Fidesz–KDNP 2011-ben rendelkezett a parlamenti „nagy kétharmaddal”, és ez így – az 1989-es regulák alapján – sajnos pontosan elegendő volt az alkotmányozás formális legitimációjához.[14]
IV.
Az Alaptörvény – és más, kapcsolódó sarkalatos törvények – kormányváltás utáni, feles többséggel való érvénytelenítését célzó eszmefuttatások (továbbiakban: „feles alkotmányozás”) rendre a korábbi Alkotmány 2. § (3) bekezdésre utalnak vissza, amelyet szó szerint vett át az Alaptörvény C) cikk (2) bekezdés: „Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.” A „feles alkotmányozás” hívei szerint az Alaptörvény megalkotása, de legkésőbb a Negyedik Alaptörvény-módosítás nem volt egyéb, mint Orbán Viktor és pártja részéről a hatalom kizárólagos birtoklására irányuló tevékenység. Ennek legfontosabb bizonyítékaként a NER mélyállamépítését mutatják fel. Lehet-e hivatkozási alap a korábbi Alkotmány, illetve az Alaptörvény „ellenállási záradéka” a NER sarkalatos fundamentumainak egyszerű többséggel történő felszedésére? Mi egyáltalán a hatalom kizárólagos birtoklására irányuló tevékenység alkotmányjogi tartalma?
Az Alaptörvény C) cikk (2) bekezdés a hatalommegosztás elvét deklaráló (1) bekezdés után és az állam erőszakmonopóliumát megalapozó (3) bekezdés előtt foglal helyet. A passzus indokolása ultima ratio-ként fogalmazza meg az „ellenállási záradékot”: „Az alkotmányos állam védelmének utolsó garanciája, végső eszköze a javaslat ellenállási jogot biztosító rendelkezése, mely a demokrácia védelmét, a hatalomkoncentráció megakadályozásának szükségességét fogalmazza meg, egyszerre alkotmányos tilalomként és kötelezettségként. Ez az eszköz azonban csak kivételes, szélsőséges esetben alkalmazható. Az Alaptörvény és a jogszabályok érvényre juttatása érdekében főszabály szerint kizárólag az állami szervek jogosultak kényszert alkalmazni.” A rendszerváltó Alkotmány szövegében a jogállami ([1] bek.) és a népszuverenitási ([2] bek.) deklarációkat követően találhattuk a 2. § (3) bekezdést. Nem túl meglepő módon az Alkotmánybíróság három évtizedes gyakorlatában kevés nyomát leljük a hatalom kizárólagos birtoklására irányuló tevékenység mibenléte kibontásának. Tekintettel arra, hogy a 13/2013. (VI. 17.) AB-határozat szerint a testület az Alaptörvény hatályba lépése utáni ügyekben vizsgálandó alkotmányjogi kérdések kapcsán felhasználhatja a korábbiakban kidolgozott érveket, jogelveket és alkotmányossági összefüggéseket, ha az Alaptörvény adott szakaszának az Alkotmánnyal fennálló tartalmi egyezése alapján az alkalmazhatóságnak nincs akadálya, márpedig az Alkotmány 2. § (3) és az Alaptörvény C) cikk (2) között szövegszerű egyezés áll fenn, így a mindösszesen két döntésre szorítkozó esetjogra bátran tekinthetünk értelmezési segédletként. A 116/B/1993. AB-határozat azt erősíti meg, hogy a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására irányuló tevékenységgel szemben törvényellenes úton nem lehet fellépni. A tiltott önkényuralmi jelképekre vonatkozó büntetőjogi tényállás alkotmányosságát jóváhagyó 14/2000. (I. 12.) AB-határozat úgy fogalmaz, hogy ezek a jelképek, mint a náci és bolsevik állami önkény jelképei a 20. századi magyar történelemben megvalósult olyan politikai törekvéseket szimbolizálnak, amelyeket az Alkotmány 2. § (3) kifejezetten tilt.
A hatalom kizárólagos birtoklására irányuló tevékenység meghatározásnál a legbiztosabb iránytűként alighanem a történeti értelmezés szolgál, tehát az, ha feltárjuk az alkotmányos szöveg keletkezésének körülményeit. Az Alkotmány 2. § (3) eredeti szövege alighanem Tölgyessy Pétertől származik. Az 1989. október 23-ától hatályos 2. § tulajdonképpen az addigi 2–3. §-t váltotta ki. A rendszerváltás előtti 2. § egy normatív szocializmusképet tartalmazott: „(1) A Magyar Népköztársaság szocialista állam. (2) A Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé. (3) A Magyar Népköztársaságban a társadalom vezető osztálya a munkásosztály, amely a hatalmat a szövetkezetekbe tömörült parasztsággal szövetségben, az értelmiséggel és a társadalom többi dolgozó rétegével együtt gyakorolja. (4) A város és a falu dolgozói választott és a népnek felelős küldöttek által gyakorolják hatalmukat. (5) Az állampolgárok munkahelyükön és lakóhelyükön közvetlenül is részt vesznek a közügyek intézésében.” Ennek a szövegnek a helyén találjuk a jogállamisági klauzulát és a (3) bekezdést 1989. október 23-ától! A korábbi 3. § biztosította az állampárt vezető szerepét: az ilyen passzusok eltörlése jelentette a közjogi rendszerváltást az egész térségben. Élt 1956. november 4., továbbá a testvéri tankokat 1968-ban beinvitáló csehszlovák Vasil Bilak emléke. Miközben nálunk 1989 nyarán éppen a rendszerváltó alkotmánymódosításról tárgyalt a Nemzeti Kerekasztal (NEKA), addig Lengyelországban úgy tartottak (fél)szabad választást, hogy az utódpártnak előre garantáltak mandátumokat, Jaruzelski tábornoknak pedig az elnöki posztot. Még működött a Munkásőrség. Még itt voltak a szovjet megszállók. Még állt a berlini fal. Tölgyessyék erre a helyzetre reagáltak, a hatalom kizárólagos birtoklására irányuló tevékenység alkotmányjogi értelmét ebben a történeti kontextusban tanácsos keresni.[15] A közjogi rendszerváltásba torkolló alkotmányozási folyamatot valójában a Grósz-kormány indította útjára az Alkotmány felülvizsgálatára irányuló munkáról szóló 2022/1988. MT-határozattal, majd ennek folyományaként fogadta el az Országgyűlés a Magyarország Alkotmányának szabályozási elveiről szóló határozatot (koncepció) 1989. március 9-én. A koncepció előírta, hogy az Alkotmányban jelenjenek meg a szocialista társadalmi berendezkedés „modern, tudományosan megalapozott” elvei. A koncepció továbbá igazolni próbálta „társadalmunk marxista–leninista pártja” közjogi helyzetét is.[16] A koncepció parlamenti vitájában az egyik állampárti képviselő nem sokat kertelt: „Új alkotmány kell, és az alkotmányozásban a mi pártunk mint politikai erő kezdeményező módon lép fel.”[17] Az állampárt ugyanis az alkotmányozási folyamatot megrendült hegemóniájának stabilizálására akarta felhasználni, nem másra. Akkor hátrált ki az „egypárti alkotmányozásból”, amikor júniusban a rendszerváltó ellenzék ezt szabta a kerekasztal-tárgyalások megkezdése feltételéül. Az Ellenzéki Kerekasztal tudniillik a márciusi megalakulásánál világossá tette: kizárólag a demokratikus átmenet, a szabad választások közjogi feltételrendszeréről hajlandó tárgyalni az állampárttal, az alkotmányozást a szabadon választott parlament jogának és feladatának tekinti. A többpártrendszert nyugtázó 1989. február 11-i KB-ülés állásfoglalása úgy fogalmazott: „A többpártrendszerre történő átmenet során az MSZMP nyíltan hirdeti, hogy társadalmunkban meghatározó szerepet kíván betölteni. Ehhez alapot ad politikai ereje, a demokratikus szocialista fejlődés képviselete, társadalmi bázisa, történelmi tapasztalata.”[18] A június 24-i, az állampárt élén Grószt Nyersre cserélő KB-ülésen az egyik reformkommunista ikon, Németh Miklós miniszterelnök azt mondta: „Azért akarunk modellt váltani, mert az MSZMP a demokratikus szocializmus meghirdetése mellett nem híve és nem lehet partner semmiféle rendszerváltásban. Azért […] kell ezt a modellváltást elvégezni, hogy ez a rendszerváltás elkerülhető legyen.”[19] A NEKA-tárgyalások 1989. szeptember 18-i záróülésén a másik reformkommunista ikon, Nyers Rezső pártelnök harciasan kiállt a pártok munkahelyeken való szabad szerveződése mellett,[20] jóllehet négy évtizeden át pontosan az állampárt általános munkahelyi jelenlétére lett felhuzalozva a pártállami struktúra. Másnap az állampárt Politikai Intéző Bizottsága ülésén a harmadik reformkommunista ikon, Pozsgay Imre államminiszter és köztársaságielnök-jelölt felidézte, hogy a NEKA-tárgyalásokon védelmébe vette a hegemón szerep anyagi alapjainak megőrzését: „A kérésük az volt, hogy addig is, míg az új Országgyűlés össze nem ül, az MSZMP tanúsítson önmérsékletet, és szüneteltesse vagyonának forgatását és jövedelmi források megteremtését, ezt nem vállaltuk és ebbe nem mentünk bele.”[21] A párthadsereg, a Munkásőrség megszüntetéséről szóló 1989. évi XXX. törvényt az átalakuló MSZMP/MSZP vonakodása mellett vitte át a parlamenten a Németh-kormány. Nem mellékesen: a NEKA-megállapodás végrehajtása, az országgyűlési szentesítésre váró szövegek kodifikálása is az állampárti apparátusokra várt. A NEKA-tárgyalások megkezdéséről szóló 1989. június 10-i politikai megállapodásban már tetten érhetők a 2. § későbbi szövegének alapgondolatai: „A hatalom alapja a népfelség; a szuverenitást egyetlen politikai erő sem sajátíthatja ki, nem nyilváníthatja magát a népakarat egyedüli letéteményesének, és nem törhet a politikai jogok alkotmányellenes korlátozására.”[22] Ezeket a mondatokat szinte szó szerint megismételte az Ellenzéki Kerekasztal nevében Kónya Imre a NEKA 1989. június 13-i nyitó plenáris ülésén.[23] Az Ellenzéki Kerekasztal 1989. július 6-án (a sors fintora: ugyanezen a napon hunyt el Kádár János és rehabilitálták Nagy Imrét) kodifikált javaslatot tett az Alkotmány módosítására. Ebben a 2. § már a „rendszerváltó” szerkezetben szerepel, a (3) bekezdés szövege így hangzik: „A Magyar Köztársaságban a közhatalmat egyetlen társadalmi csoport, egyetlen politikai párt, egyetlen személy sem sajátíthatja ki.”[24] A megfogalmazás reflektál az akkor hatályos 2. §-ra, amely a munkásosztály vezető szerepét is rögzítette. A közhatalom kisajátításának tilalma válasz volt az állampárt közjogilag biztosított vezető szerepére és az államhatalom egységének[25] – a hatalmi ágak elválasztását elvető – államszocialista elvére. Tölgyessyék az ihletet az NSZK alkotmánya 20. cikkéből merítették, ahol a (4) bekezdés tartalmaz hasonló ellenállási jogot: a bonni alaptörvényt 1949-ben fogadták el, szerzőiben friss volt a náci totalitárius rezsim élménye. Célszerű összefoglalóan felidéznünk: az Ellenzéki Kerekasztal – egy megszállt országban – olyan ellenféllel tárgyalt a szabad választásokat biztosító alkotmányos garanciákról, amely – miközben persze folyamatosan hátrált az állampárti pozícióból – a totalitárius rendszerben megszerzett hegemónia közjogi, szervezeti és anyagi bázisából a lehető legtöbbet igyekezett átmenteni. Az 1989-es jogalkotói szándék alapján tehát akkor valósul meg a hatalom kizárólagos birtoklására irányuló tevékenység tényállása, ha intézményesítetten zárják ki a hatalomváltás lehetőségét, és ehhez esetleg párthadsereg, külföldi erő segítségét is igénybe veszik.[26] Ma Magyarországon a hatalomváltás lehetősége intézményesítetten nincsen kizárva.
V.
A „feles alkotmányozás” hívei úgy érvelnek, Orbán a jogállam formái mögé bújva, jogalkotási eszközökkel tett szert a hatalom kizárólagos birtoklására, így az ennek érdekében alkalmazott jogalkotási eszközökre bátran alkalmazhatjuk a Radbruch-formulát.[27] Gustav Radbruch a Harmadik Birodalom jogáról szólva – a korabeli jogesetek kapcsán – fogalmazta meg elhíresült érvelését 1946-ban a Süddeutsche Juristenzeitung hasábjain: „Az igazságosság és a jogbiztonság közötti konfliktust úgy lehet kiküszöbölni, hogy a pozitív, írott szabályban rögzített és a hatalomtól biztosított jog akkor is elsőbbséget élvezne, ha tartalmilag igazságtalan és célszerűtlen, kivéve, ha a tételes törvénynek az igazságossággal való ellentéte oly elviselhetetlen mértékűvé válnék, hogy a törvénynek az igazságosság előtt mint »helytelen jognak« meg kellene hátrálnia. Lehetetlen pontosabb vonalat húzni a törvényes jogtalanság és a helytelen tartalom ellenére még érvényes törvény közé, de egy másik éles határvonalat megvonhatunk, ahol az egyenlőséget, ami az igazságosság magja, a pozitív jogalkotás által tudatosan megtagadják, ott a törvény nemcsak »helytelen jog«, hanem inkább hiányzik belőle egyáltalán a jogi jelleg. Mert a jogot, beleértve a pozitív jogot is, nem tudjuk másképp meghatározni, mint rendként és szabályként, amely értelmének megfelelően az igazságosság szolgálatára hivatott.”[28] A mélyebb elemzés a Radbruch-formula három kijelentéséhez vezet el: „a) A pozitív jogot kell alkalmazni akkor is, ha az igazságtalan vagy célszerűtlen. b) Az elviselhetetlenül igazságtalan törvénynek meg kell hajolnia az igazságosság előtt. c) Az a törvény, amely még csak nem is törekszik az igazságosságra, elveszíti jogi jellegét.”[29] A „feles alkotmányozás” hívei szerint az általuk érvényteleníteni óhajtott közjogi törvények nem is törekednek igazságosságra, egyedül Orbán hatalmának bebetonozását célozzák. Valóban létezik olyan metszet, ahol egyenlőségjelet tehetünk az 1946-os – megszállt – Németország és a 2022-es Magyarország, a Harmadik Birodalom és a NER, az NSDAP és a Fidesz közé? Rögtön élhetünk azzal a praktikus ellenvetéssel, hogy a „feles alkotmányozás” önmagában hordozza a feltételezést, hogy a főhatalom mégiscsak elmozdítható. A totalitárius rendszerek állampártjai (az NSDAP, az SZKP, az MSZMP stb.) semmilyen többséggel, semmilyen terjedelemben nem voltak választásokon elmozdíthatóak. Az 1989 előtti Magyarországon eleve csak az lehetett képviselőjelölt, aki előzőleg nyilatkozott, hogy elfogadja az ugyancsak az Alkotmányban rögzített (4. § [2] bek.) állampárti szervezet, a Hazafias Népfront programját (1983. évi III. tv. 43. § [3] bek.). Komoly erkölcsi aggályokat vet fel, ha egyenlőségjelet teszünk a politikai ellenfeleit, továbbá a származás, a személyiség különböző vonatkozásai alapján embereket ipari módon gyilkoló rezsim és a közjogi szabályalkotással a hatalom megtartása érdekében trükköző kurzus között: az összevetéssel nem az a fő gond, hogy a NER urait (no meg a Fidesz szavazóit) sérti, hanem az, hogy a nácizmus rémtetteit relativizálja. A „feles alkotmányozás” hívei éppen azt róják fel Orbánnak, hogy jogállami díszleteket használ önkényuralmi törekvései megvalósításához. Magyarul: azt még ők sem állítják, hogy az Alaptörvény egy, a hajdani normatív szocializmusképhez hasonlót tartalmazna vagy állampárti pozíciót biztosítana a Fidesznek. A 2011-es alkotmányozás és a rákövetkező közjogi barkácsolás kétségtelenül a pillanatnyi alkotmányozó többség akaratát igyekezett az örökkévalóságba merevíteni. Ha egy kormányfő minden egyes lépését az vezeti, hogy lehetőleg mindörökké kormányfő maradjon, azt nyugodtan nevezhetjük akár országrontónak is, de önmagában ez a motiváció bőven belül marad a versengő többpártrendszeren nyugvó parlamentáris demokrácia keretein. A mélyállamépítés (vagy: ellenmélyállam-építés) már ezeket a kereteket feszegeti. Csakhogy amíg a totalitárius rendszer saját vezéreszméjének és politikai szervezetének alkotmányos horgonyokat nyújt, majd leválthatatlanságát alapjogok megvonásával, egyes csoportok politikai közösségből való kirekesztésével és mindenekelőtt erőszakszervezeteivel szavatolja, addig egy mélyállam hatalma ennél sérülékenyebb bázison nyugszik. Az orbáni mélyállamot személyi döntések láncolata – a kormány fennhatósága alól kivont vagyontömeg kezelőitől egyes alkotmánybírákig – tartja össze, és ez a hűbéri struktúra nem alkotmányos állampárti pozíción, nem párthadseregen vagy külföldi csapatokon, hanem az illékony karizmatikus legitimáción alapul. Attól, mert egy rezsim nem totalitárius, még nem feltétlenül alkotmányos demokrácia, nem feltétlenül mentes autokratikus vonásoktól és nem feltétlenül jól működő jogállam. Az 1989-es magyar és az 1949-es német „ellenállási záradék” azonban kizárólag a totalitárius kísérletek visszaverésére szolgál.
Térjünk vissza a Radbruch-formulához! Herbert L. A. Hart angol jogfilozófus anno a nullum crimen sine lege elvén keresztül szállt vitába Radbruchhal.[30] Hart úgy érvelt,[31] hogy amennyiben a nullum crimen sine lege egyúttal morális korlátot is jelent, akkor e szabály sérelme ugyanúgy a törvényes jogtalanság radbruchi fogalma alá eshet, ezért lehet, hogy éppen a náci besúgó megbüntetése testesítene meg elviselhetetlen igazságtalanságot. Hart elkülönítette az érvénytelen jogot és az erkölcstelen jogot.[32] Azzal is érvelt, hogy döntő hiba egy elfogadható elv és egy elfogadhatatlan igény összekeverése: „Azt az elvet, hogy a politikai hatalmat a legjobb a többségre bízni, minden demokratának el kell fogadnia. Azt az igényt viszont, hogy amit a többség e hatalommal tesz, az minden bírálat felett áll és vakon követendő, egyetlen demokratának sem szabad elfogadnia.”[33] Ezt az okfejtését Hart azzal zárta: „Bármilyen más érvek szóljanak is az erkölcs jogi kikényszeríthetősége mellett, senkinek sem szabad azt gondolnia, hogy a demokrácia elveihez való hűsége azt követeli tőle, ismerje el, jogos rákényszeríteni azokat a kisebbségre. Akkor sem, amikor a népszerű erkölcsöt »elsöprő többség« támogatja vagy a »tűrhetetlen, felháborító és undorító« dolgoknak kijáró érzések kísérik mindenfelé.”[34]
Ezen a ponton talán hasznos egy pillantást vetnünk a jogállam fogalmára. A Dicey-től eredeztethető angol megközelítés (rule of law) a jog hatalomkorlátozó eszközként való felfogására épül. Dicey szerint az angol jogállamiságot három jelentésréteg adja: a törvény előtti egyenlőség, a parlamenti szuverenitás és a közönséges jog primátusa a nyers hatalomgyakorlás felett, ráadásul utóbbi kettő össze is fonódik, mivel a parlamenti szuverenitás mozdítja elő a joguralom érvényesülését, amely viszont elősegíti, hogy a legalitás szellemében éljenek vele.[35] Hart értelmezése mutatja a legkifejezőbben: a parlament alkotja ugyan a jogot, de azt, hogy egy jogszabálynak mi a tartalma, a bíróság mondja meg, vagyis a bíróság általi alkalmazás végső soron a parlament által alkotott jog érvényességi kelléke.[36] John Rawls szerint a jog uralma akkor jön létre, amikor a formális igazságosságnak, vagyis a közös szabályok szokásos és elfogulatlan alkalmazásának fogalmát a jogrendszerre vonatkoztatjuk.[37] Addig maradunk tehát jogállami keretek között, amíg a formális igazságossághoz ragaszkodunk a hatalmon levők szubjektív igazságával szemben.
VI.
Ha most egy pillanatra zárójelbe tesszük a Radbruch-formula mai magyar viszonyokra történő alkalmazásának logikai és erkölcsi tarthatatlanságát, továbbá elfogadjuk, hogy a Radbruch-formula nem kizárólag totalitárius kísérletek visszaverésére vethető be, a „feles alkotmányozás” híveinek a Radbruch-formulára való hivatkozása akkor is kétszeresen cáfolható.
A jogfolytonosság morális dilemmája harminc évvel ezelőtt is felmerült. Az 1989 előtti rendszer a szovjet szuronyokon nyugodott. A rendszerváltó alkotmánymódosítást és a sarkalatos törvényeket a totalitárius rezsim parlamentje fogadta el. A beígért, de elmaradt alkotmányozás, a totalitárius rendszerrel való teljes jogfolytonosság miatt a pártállami utódszervezetek végül akadálytalanul menthették át vagyonukat, a régi nómenklatúra az új rendszerben is békésen őrizte a gazdaság és a közigazgatás kulcspozícióit, miközben rejtve maradt a kommunista állambiztonsági polip, szó sem lehetett reprivatizációról és nem kerülhetett sor még a tömeggyilkosok számonkérésére sem.[38] Magyarul: a totalitárius rezsimmel való teljes jogfolytonosság tette lehetővé a posztkommunista mélyállam kiépülését. A jogfolytonosság körüli viták a rendszerváltás utáni Magyarországon is a nullum crimen sine lege jogelv körül sűrűsödtek. A büntetőjogi elévülés megszakítását célzó úgynevezett Zétényi–Takács-törvény a töretlen jogfolytonosság miatt lett alkotmányellenes, vérzett el az Alkotmánybíróságon. A Vörös Imre által is jegyzett 11/1992. (III. 5.) AB-határozat rögzítette: „Csak a formalizált eljárás szabályainak követésével keletkezhet érvényes jogszabály.” A totalitárius és a demokratikus jogrend viszonyát illetően a döntés egyértelműen foglalt állást: „A rendszerváltás a legalitás alapján ment végbe. A legalitás elve azt a követelményt támasztja a jogállammal szemben, hogy a jogrendszer önmagára vonatkozó szabályai feltétlenül érvényesüljenek. A politikai szempontból forradalmi változásokat bevezető Alkotmány és sarkalatos törvények a régi jogrend jogalkotási szabályainak betartásával, formailag kifogástalanul és kötelező erejüket ebből származtatva jöttek létre. A régi jog továbbra is hatályban maradt. Érvényességét tekintve nincs különbség az »alkotmány előtti« és »utáni« jog között. Az elmúlt fél évszázad különböző rendszereinek legitimitása ebből a szempontból közömbös, illetve a jogszabály alkotmányossága tekintetében nem értelmezendő kategória.” A döntés talán legfontosabb tétele pedig így hangzott: „Jogállamot nem lehet a jogállam ellenében megvalósítani.” Majd hozzátette: „A mindig részleges és szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság előbbre való.” A magyar Alkotmánybíróság tehát – a demokratikus jogállam hajnalán – a totalitárius rezsimmel való jogfolytonosság dolgában – a radbruchi helyett – egyértelműen a harti álláspont mellett tette le a voksát. A szubjektív igazságosság helyett a tárgyi és formális elveket választotta. A jogállam ebben az értelemben nem az ideális államról, társadalomról vallott nézeteinket tükrözi: csupán egy keretrendszer. Kijelöli a pályát, amelyen napról napra, ciklusról ciklusra ütköztethetjük nézeteinket az ideális államról, társadalomról. A jogállam az a feltételezés, hogy vannak közösen osztott – írott és íratlan – tárgyi és formális elvek, amelyekhez mindannyian, így a mindenkori többség is tartja magát.[39] Ha egy politikai közösség, miután a totalitárius rendszerrel való jogfolytonosság – legalább részleges – megszakítását nem vállalta, a népakaratra így-úgy mégiscsak visszavezethető közjogi rendszer folytonosságának megszakítását kevéssé tudja alátámasztani a természetjogi érveléssel. Az pedig egészen különös, ha a jogfolytonosság radbruchi megszakítását olyanok követelik, akik 1990 után haszonélvezői voltak a jogfolytonosságnak köszönhetően megszilárduló posztkommunista mélyállamnak vagy a legnagyobb kormánypárt képviselőjeként, az Alkotmánybíróság tagjaként, a legnagyobb ellenzéki párt vezetőjeként módjukban állt volna hozzájárulni az államszocialista diktatúrával való jogfolytonosság – legalább részleges – megszakításához, de ezt nem tették.
Az alkotmányellenes Alaptörvényről, a NER érvénytelen közjogi rendszeréről először Vörös Imre értekezett 2012 tavaszán, a Negyedik Alaptörvénymódosítás idején.[40] Ennek lassan tíz esztendeje. A NER közjogi rendszere a választási eljárási (2013. évi XXXVI. tv.), majd a kampányfinanszírozási törvény (2013. LXXXVII. tv.) elfogadásával 2013 nyarára készen állt. A Vörös-tanulmánynak hét esztendőn át különösebb visszhangja nem volt, a „feles alkotmányozás” programját komolyan vehető politikai erő hét esztendőn át nem tűzte zászlajára, jóllehet ebben az időszakban két országgyűlési választást is rendeztek Magyarországon. Ehhez képest azok a politikai erők, amelyeknek egy 2022-es választási győzelem után a „feles alkotmányozást” parlamenti szavazatukkal kellene végrehajtaniuk, az elmúlt évtizedben egyáltalán nem bojkottálták az érvénytelennek tekintett közjogi intézményeket, sőt! Olyanok mondanák ki az Alaptörvény és egyes közjogi törvények érvénytelenségét, akik a megelőző évtizedben az érvénytelennek tartott szabályokra különböző pozíciókban felesküdtek, az érvénytelennek tartott szabályok alapján indultak el több általános választáson, törték meg a kétharmadot időközi választáson, nyertek mandátumokat, vettek részt a parlament munkájában, vettek fel párttámogatást, kampánytámogatást, képviselői javadalmazást, érvénytelennek tartott szabályok szerint indultak önkormányzati választásokon és nyertek képviselői, polgármesteri,
főpolgármesteri mandátumokat, érvénytelennek tartott keretek között még köztársaságielnök-jelöltet is állítottak 2017-ben a NER parlamentjében. S a legfontosabb: az érvénytelennek tartott normarendszer talaján szereznének abszolút többséget, mondanák ki az Országgyűlés megalakulását és hoznának parlamenti döntéseket 2022 májusában. Ilyen évtizedes előzmény után ugyanezek a szereplők egyszerűen nem rendelkeznek semmiféle erkölcsi alappal arra, hogy ezeket a közjogi rendelkezéseket – radbruchi értelemben – elviselhetetlenül igazságtalan törvényeknek nevezzék.
VII.
Vörös Imre szerint az új Országgyűlésnek az első ülésnapján két határozatot kell meghoznia: meg kell állapítania, hogy az Alaptörvény és az önkényuralmat kirívóan biztosító törvények alkotmányellenesek, ezért semmisek, illetve az egész jogrendszerből ki kell gyomlálni azokat a jogszabályokat, amelyek akadályozzák az alkotmányos rend helyreállítását.[41]Milyen objektív ismérvekkel alakítanák ki „az önkényuralmat kirívóan biztosító törvények”, továbbá „az alkotmányos rend helyreállítását akadályozó jogszabályok” halmazát? Mi lesz a sorsuk az Alaptörvény bázisán megalkotott választási, önkormányzati, képviselői jogállási, kampányfinanszírozási törvényeknek? Megszűnik a 2019-ben megszerzett önkormányzati pozíciók vagy éppen a 2022-ben elnyert parlamenti mandátumok legitimitása? Vissza kell fizetni a 2014-től felvett képviselői javadalmakat és kampánytámogatásokat? Ha az utóbbi kérdésekre nemleges válaszokat adunk, akkor csak az a kérdés marad hátra: milyen tárgyi és formális elvek alapján rajzolja meg a feles többség az érvénytelennek tekintett jogszabályok körét?[42]
Érdemes röviden kitérnünk a „feles alkotmányozás” lehetséges politikai következményeire is. Mi van, ha a félreállított Alkotmánybíróság egy magánlakásban megállapítja a félreállító feles törvény alkotmányellenességét, miközben a „feles alkotmányozásról” az utcán is kifejti a véleményét úgy kétmillió fideszes állampolgár? S mi történik, ha a 2022-es kormányváltást egy 2026-os kormányváltás követi, történetesen egy „feles (ellen) alkotmányozással”? Fleck Zoltán – igen megnyerően – részvételi alkotmányozást vetít előre.[43] Csakhogy a politikai közösség egyik fele magát a teljes processzust fogja érvénytelennek, puccsnak tekinteni. Ha esetleg Fleckék a „demokratikus részvételt” eleve az ország másik fele nélkül képzelik el, akkor az általuk megtervezett folyamat mennyiben különbözik a NER 2011-es – nemzeti konzultációval súlyosbított – alkotmányozásától?
A helyzet úgy áll, hogy a jogállamot helyre kell állítani, azonban az ehhez szükséges morális legitimációt csak egy új kiegyezéssel lehet előállítani. Új kiegyezés nélkül – ráadásul: új kétharmad hiányában – a jogállam helyreállítására tett kísérlet a jogállam maradékainak felszámolásához, Magyarország szélsőséges destabilizációjához vezethet.
[1] Schiffer András, Jogállamot a jogállam ellenében?, Országút, 2021. augusztus 31., https://orszagut.com/kozelet/jogallamot-a-jogallam-elleneben-1774
[2] Schiffer András, Mélyállamtól mélyállamig, 24.hu, 2020. december 15., https://24.hu/belfold/2020/12/15/schiffer-andras-alaptorveny-ner-melyallam
[3] Schiffer András, Magyarország kiszervezése, 24.hu, 2021. április 6., https://24.hu/belfold/2021/04/06/schiffer-andras-magyarorszag-kiszervezese-velemeny-orban-viktor
[4] T/17283. számú törvényjavaslat egyes eljárások korszerűsítését és a polgárok biztonságának további megerősítését célzó intézkedésekről, https://www.parlament.hu/irom41/17283/17283.pdf
[5] Magyarország kiszervezése.
[6] Körösényi András, Illés Gábor, Gyulai Attila, Az Orbán-rezsim. A plebiszciter vezérdemokrácia elmélete és gyakorlata. Osiris–TK PTI, Budapest, 2020, 52–54.
[7] Schiffer András, A Kúria meghódítása, Index, 2020. október 19., https://index.hu/velemeny/2020/10/19/a_kuria_meghoditasa
[8] Mélyállamtól mélyállamig.
[9] Márai Sándor, Napló 1945–1957, Helikon, Budapest, 1999.
[10] Tellér Gyula, Az elit nem vész el, csak…, Beszélő,1991. február 2., http://beszelo.c3.hu/cikkek/az-elit-nem-vesz-el-csak%E2%80%A6
[11] „A gyors hal megeszi a lassút”. Interjú Gyurcsány Ferenccel, Népszabadság, 1996. szeptember 21.
[12] Rawls, John, The Idea of an Overlapping Consensus, Oxford Journal for Legal Studies (Spring 1987), 7 (1), 1–25.
[13] Jogállamot jogállam ellenében?
[14] Uo.
[16] Kukorelli István, Tóth Károly, Az alapjogi jogalkotás az alkotmányos rendszerváltás éveiben, Antológia Kiadó, Lakitelek, 2018, 41.
[17] Uo., 59.
[18] Rendszerváltás, Osiris, Budapest, 2018, 324–325.
[19] Uo., 405.
[20] Uo., 453.
[21] Uo., 461–462.
[22] Kukorelli István, Tóth Károly, A rendszerváltozás államszervezeti kompromisszumai, Antológia Kiadó, Lakitelek, 2016, 104.
[23] Rendszerváltás, Osiris, Budapest, 2018, 397.
[24] Kukorelli István, Tóth Károly, Az alapjogi jogalkotás az alkotmányos rendszerváltás éveiben, Antológia Kiadó, Lakitelek, 2018, 98–99.
[25] Petrétei József, Magyar alkotmányjog I., Dialóg Campus, Pécs, 2002, 56.
[27] https://nepszava.hu/3137905_barandy-peter-alkotmanyos-jogallam-es-bunteto-igazsagtetel
[28] Filó Mihály: Radbruch naivitása, Herbert L. A. Hart a visszaható hatály tilalmáról, Világosság, 2010. tavasz), 149.
[29] Uo., 150.
[30] Uo., 145.
[31] Uo., 151.
[32] Hart, Herbert L. A., A jog fogalma, Budapest, 1995, Osiris, 244.
[33] Hart, Herbert L. A.: Jog, szabadság, erkölcs, Budapest, 1999, Osiris, 84–85.
[34] Uo., 85.
[35] Dicey, Albert Vann: A jog uralma = Takács Péter (szerk.), Joguralom és jogállam, Budapest, ELTE, 1995, 21–32.
[36] Varga Zs. András: Jogállamiság, https://jak.ppke.hu/uploads/articles/2166539/file/3_4_Jogallamisag.pdf, 355.
[37] Rawls, John: Az igazságosság elmélete, Budapest, Osiris, 1997, 285.
[38] https://orszagut.com/kozelet/jogallamot-a-jogallam-elleneben-1774?fbclid=IwAR0KriXR_mmwjj5mH8z4t8RWpax6dA5IXfqDMowbFQs4cGM5CvVHOdxS7kk.
[40] https://hvg.hu/itthon/20120307_voros_imre_essze
[41] https://hvg.hu/itthon/20210616_Voros_Imre_alaptorveny_demokracia_interju
[43] Fleck Zoltán: Az alkotmányozás szükségességéről és lehetőségéről, Ellensúly, 2021/3.
